dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°44°

A levél végére érve már szó szerint záporoztak a könnyeim és a levegőt is zihálva vettem, Monica pedig még az eddigieknél is jobban aggódva húzott magához, hogy néhány bátorító puszit nyomjon a hajamba és éreztesse velem, hogy ő mellettem van, legyen bármi.

Nem Harry volt az aki elrontotta... Én voltam.

Tönkre vágtam a kapcsolatunkat és annak ellenére, hogy ugyanazt érzem iránta, mint ő irántam, én mégsem voltam képes a válaszadásra. Faképnél hagytam őt a Temzénél és valami oltári nagy hülyeséget kifogásként benyögve, olyan gyorsan menekültem el onnan, mint még soha sehonnan. Össze voltam zavarodva, ez látszott is rajtam, mert biztosan az arcomra volt írva minden, de nem mondtam el neki, hogy valójában én is kedvelem őt. Ennek pedig csakis az az oka, hogy még magamnak sem vallottam be igazán. Sosem ismertem be száz százalékosan, hogy jobban érdekelne a fiú és többet szeretnék tőle, mint szimpla barátságot. Nem akartam belátni, mert azt hittem, hogy ezzel tönkretenném a kapcsolatunkat. Ehelyett viszont pont, hogy azzal tettem tönkre, hogy nem vallottam be neki.

Akkora barom vagyok!

- Nic, drágám - susogta Moni, továbbra sem engedve le karjait körülem. - Minden rendben van? - kérdezte lágyan, amire fejrázással válaszoltam. - Mit írt? - pillantott le a kezeim között szorongatott levélre.

Nem feleltem, ugyanis nem biztos, hogy sikerült volna egy értelmes mondatot is kinyögnöm, így hát inkább a kezébe nyomtam az irományt, hogy olvassa el ő maga. Amíg a nő belemerült a sorokba, én addig nagynehezen megembereltem magam és elmentem, hogy hideg vízzel megmossam az arcomat. Valamennyire sikerült lehiggadnom, a szemeim azonban még mindig jól tükrözték, hogy sírtam, de nem érdekelt. Nem is tudtam volna mit tenni, úgy voltam vele, hogy majd magától elmúlik a pirosság.

- Kincsem, ez... - szipogta a nagynéném amikor visszaértem hozzá a nappaliba. - A szívem szakad meg értetek - nyögte ki szomorkásan, nekem pedig még az eddigieknél is laposabb lett a hangulatom.

- Nem tudom mit tegyek Moni - temettem tenyereimbe az arcomat.

- Mit érzel? - simított végig néhányszor a hátamon.

- Tudod jól. Nagyon kedvelem Harryt. Ő egy igazi angyal - túrtam feszülten a hajamba. - Nem érdemlem meg őt...

- Ne viccelj már - nevetett fel sajnálkozva. - Konkrétan leírta, hogy szeret és, hogy mennyire odáig van érted - lóbálta meg a levelet a kezében. - Mégegyszer ilyen hülyeséget mondasz, a fejedbe húzok valamit - fenyegetett meg, ám hangja cseppet sem ezt tükrözte, ezzel elérve azt, hogy apró mosoly kússzon az arcomra.

- Azt hiszem...tudom mit kell tennem - vettem egy mély levegőt, majd komoly tekintettel néztem a nő szemeibe.

Egyetlen másodperc alatt olyan elszántságot éreztem, mint még soha és muszáj volt megragadnom ezt, ugyanis félő volt, hogy bármelyik pillanatban inába szállhat a bátorságom. Határozottan léptem el a nagynénémtől, majd a szobámba sietve, átkapkodtam az itthoni ruháimat egy olyanra ami azért inkább való kintre és minden nélkül, egyetlen lakáskulccsal a kezemben, menetre készen álltam meg a bejárati ajtó előtt.

- Nem kérdezem meg, hogy mire készülsz, mert tudom - felelte mindentudó tekintettel. - Csak arra kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra, rendben? - fogta kezei közé az arcomat.

- Vigyázok. Ígérem - bólintottam és miután Moni egy anyai csókot hagyott a homlokomon, én már el is indultam London utcáin.

Vagyis mondjuk inkább azt, hogy futottam. Úgy szaladtam végig az emberek között, mint akit éppen kerget valami elmebeteg bűnöző, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó. Lehet, hogy éppen akkor rohantam a végzetem felé, de az is lehetett, hogy az út végén a teljes béke és boldogság várt. Akkor viszont még nem tudtam, csak szlalomozva futottam a tömegben egészen úgy 20 percen át. Buszra is szállhattam volna, mert akkor talán feleannyi idő alatt letudhattam volna a távot, de kellett a levegő és az idő. Szükségem volt arra a bő 20 perces rohanásra, hogy nagyjából elrendezhessem a gondolataimat mielőtt odaértem volna a házhoz.