dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°39°

Dühös voltam. Marha dühös, és legszívesebben ordítani tudtam volna mérgemben. Olyan lendülettel vágódtam be a lakásba, hogy még az ajtó is majdnem kiszakadt a helyéről, de meg sem álltam a konyháig ahol anyám és a pasija éppen az ebédet főzőcskézték. A tenyerem már viszketett és baromira kevés tartott vissza attól, hogy valamelyik felnőtt arcán csattanjon. Forrt a vérem a felgyülemlett stressztől és még Harry sem tudott tenni ez ellen.

- Mégis mi a frászt képzeltél? - tártam szét a kezeimet lendületesen, táskámat levágtam az ajtó mellé és vérben forgó szemekkel meredtem édesanyámra.

- Nicole, miről beszélsz? És mi ez a hangnem? - fordult hátra a lábas felől.

- Eladtad a házunkat ennek a pasasnak - intettem Elvio felé. - Eladtad neki, majd hagytad, hadd dőljön össze az egész, míg ti szépen összeköltöztetek itt. Le se szartad, hogy mi történik azzal a hellyel ahol az egy szem lányod felnőtt! - emeltem meg a hangom. - Hogy tehetted ezt?

- Nic... - kezdte volna a magyarázkodást az olasz maffiózó.

- Neked nem adtam szót - intettem le azonnal. - Nem érdekelnek kifogások, leszarom a hülye meséket.. Tudod, hogy nekem milyen fontos volt az a hely - meredtem a nőre. - Baszottul nem érdekelt volna, ha eladod, de az, hogy egy olyannak aki utána magasról tesz az egészre, az már cseszettül sok - magyaráztam teljesen kifordulva magamból.

- Mia - csúsztatta a kezét a vállamra a göndör.

- Ne Harry, most ne - emeltem a magasba a mutatóujjamat, hogy csendre intsem, mert egyáltalán nem akartam megbántani semmivel és félő volt, hogy véletlen valami olyat mondok amit nem szeretnék. - Kibaszottul elegem van belőletek - böktem a két felnőttre. - Nem is tudom mire gondoltam amikor igent mondtam arra, hogy eljövök ide. Elhittem, hogy hirtelen öt év után az anyám majd érdeklődni fog irántam. Csacska álmok, naiv vágyak - nevettem fel szánalmasan. - Otthon kellett volna maradnom apuval, Monival, Zack-kel és Damiennel, valamint a srácokkal. A barátaimmal, akiket néhány hét ismertség után is jobban érdeklek, mint a saját anyámat. Baromi nagy faszság volt idejönni - kaptam fel a hátizsákomat a földről, majd a vendégszobába trappoltam. A sporttáskámba pillanatok alatt szórtam bele a helyiségben elterülő cuccaimat, s mire Harry átlépte a küszöböt, én már készen álltam arra, hogy elhagyjam a lakást.

- Miano, mit csinálsz? - vonta fel a szemöldökét értetlenül.

- Pakolj össze Harold, egy percet sem vagyok hajlandó tovább maradni - fújtattam feszülten. A pulzusom az egekben volt, szinte a fülemben hallottam a szívem hatalmas dobbanásait. Le kellett lépnünk innen, minél hamarabb.

- Mi- Várj már - kapkodta a fejét összevissza. - Hova akarsz menni?

- El, messzire. Ha kell egy játszótéren is elücsörgök addig míg nem kell mennünk a reptérre, de itt én nem maradok - magyaráztam. - Úgyhogy kérlek. Szedd össze a cuccaidat és húzzunk innen a fenébe, mert két percen belül robbanok - böködtem az órám számlapját, ezzel jelezve a fiúnak, hogy igyekezzen. Harry kétségbeesett gyorsasággal kapkodta össze a dolgait, majd a táskájába hajigálta azokat. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de valószínűleg úgy döntött, hogy jobban teszi, ha most inkább nem szólal meg és csak csinálja amit kértem, mert még a végén leharapnám a fejét. Eszemben sem volt vitázni vele, de anyámék nagyon felhúztak és fáradt is voltam, úgyhogy tényleg láttam arra esélyt, hogy netán olyat vágnék a fejéhez amit nem kellene. Esetleg egy meggondolatlan mondatot vagy egy vázát, ami épp a legközelebb esik a kezemhez. Mindenesetre egyik opció sem valami kecsegtető és ezt ő is belátta. - Ne köszönj, csak gyere - ragadtam meg a kezét, majd gyors léptekkel szeltem át a folyosót, egyenesen a kijárat felé igyekezve. A szabadságot jelentő ajtó csupán három lépésnyire volt már csak tőlem, amikor hirtelen rántódtam vissza és már készültem volna beszólni Harrynek, hogy ezt mégis miért kellett, amikor megláttam, hogy a fiú másik kezét, az olasz pasas markolássza. - Lasciarsi andare! /Engedd el!/ - kiáltottam rá. - Adesso /Most/ - szűrtem a fogaim között.

- Parliamone /Beszéljük meg/ - kérlelt, s továbbra sem engedte el a göndör csuklóját.

- Non c'è niente da discutere /Nincs mit megbeszélnünk/ - feleltem félvállról. - Most pedig engedd el, mert esküszöm, hogy rohadtul ordibálni fogok...

A faszi végre elengedte Harry kezét, így aztán újra szabad volt előttünk az út. Nem érdekelt az anyám, vagy ez a barom Elvio. Átléptek egy határt és, ha anyámnak fontosabb volt egy párkapcsolat, mint én, akkor most törődjön bele a következményekbe. Nem vagyok már kisgyerek és nem vagyok hülye sem. Gondolhatta volna, hogy nem fogok csak úgy seperc alatt beletörődni, hogy felszedett valakit, akiről ráadásul nem is szólt, és akinek eladta a régi házunkat amit szépen tönkre is tett. Tudok elnéző és türelmes lenni, de nem velük. Legalábbis többé már biztosan nem.

- Jól vagy? - néztem fel a göndörre, miután kellőképp eltávolodtunk a lakástól.

- Jól, persze - méregette a kezét. - Látod? Nincs semmi baja.

- Tiszta vörös a csuklód Harry... - simítottam végig óvatosan a kezén. - Rohadtul nem értem, hogy mégis hogyan mert egyáltalán hozzád nyúlni - bosszankodtam. - Most is anyám helyett akart intézkedni, mert ő még erre sem volt képes. Komolyan eldobom az agyam - röhögtem kínomban.

- Nyugi - motyogta maga elé. - Mostmár minden csak jobb lesz - bíztatott.

- Remélem - sóhajtottam nagyot, majd rántottam egyet a táskám pántján, miközben megindultam valamerre. Nem érdekelt, hogy merre, csak el akartam kerülni ezt a környéket. Nagy ívben.

A repülő este kilenc körül landolt Londonban és bármennyire is fáradt voltam, képtelen voltam még hazamenni. Nem akartam még apuval tárgyalni, hogy aztán kifaggasson arról, hogy mi történt anyám, az új palija meg köztem. Biztos kapnék érte, amiért így beszéltem velük, és amiért otthagytam őket, szóval ebből egy ideig még nem kértem. Ezért ajánlottam Harrynek, hogy sétáljunk egyet a Temzénél, aztán majd hazamegyünk, ha már kellőképp bágyadtak leszünk. A fiú hamar beleegyezett, valószínűleg ő sem akart még nagyon menni, amit mondjuk valamilyen szinten meg is értek. Otthon három, sztorikra éhes szempár fogja várni, neki pedig addig úgysem lesz nyugta amíg el nem meséli ezt a hétvégi drámát a családom körül. Előre sajnálom...

- Mia... - szólított meg halkan, s közben megállította lépteit, mire én is hasonlóképpen tettem.

- Baj van? - néztem fel komoly arcára. Szemeiben valami egészen más csillogást láttam - már amennyit láthattam az enyhe lámpák fényétől. Ujjait kihúzta az enyéim közül, én pedig értetlenül néztem a keze után, amit a zsebébe süllyesztett el, így hát én is a dzsekimbe rejtettem a sajátomat. Furcsa volt, ez pedig megrémisztett. Nem tudtam, hogy mit akarhat, hogy miért állt meg, valamint, hogy miért engedte el a kezemet, és ez nem tetszett. Nem tetszett, hogy nem értem a helyzetet...

- Azt hiszem valamit el kell mondanom... - pásztázta a cipője orrát. - Nem, ez így nem helyes.. Valamit el szeretnék mondani - korrigálta saját magát. - Igazából már lehet, hogy rég meg kellett volna tegyem és nem szórakozni veled vagy magammal, de... Nem ment - magyarázott. Kicsit kuszán beszélt, lázasan keresgélte a megfelelő szavakat és fejben, mintha kicsit összeszedetlen lett volna. Továbbra sem tudtam, hogy mire akar kilyukadni, így hát aztán csak csendben vártam tovább, hogy folytathassa a mondandóját, hátha végre rájövök arra mit akar közölni. - Nem vagyok jó a szavakkal, szóval.. - köszörülte meg a torkát, s a hajába túrva pillantott fel a szemeimbe. - Különleges lány vagy Nicole Damiano - kúszott apró mosoly a szája sarkába, mire nagyot kellett nyelnem. Azt hiszem nekem másodperceken belül lőttek. - Az igazság az, hogy már az első pillanattól kezdve annak tartalak és...a fenébe, mondtam, hogy ez nekem nem megy - fújta ki élesen a levegőt. - Nic, kedvellek - nyögte ki végre, nekem pedig ez volt a végszavam. A talaj, kicsúszott a talpaim alól, én pedig megszűntem létezni. Ez a nap kész káosz, és én már nem bírom el ezt a sok terhet magamon.