dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°38°

Mindenképpen megakartam ejteni a kiruccanásunkat ebéd előtt, hogy legyen időnk még az egyéb dolgainkra biztosan azelőtt, hogy mennünk kellene, így hát aztán tizenegy óra tájékán már az utcákat róttuk, egyre csak közeledve a célunkhoz, amit egyszerűen nem hagyhattam ki, ha már itt vagyunk. Úgy éreztem, hogy ha már ennyi idő után újra Olaszországba jöttem, akkor muszáj meglátogatnom a helyet és Harryt sem hagyhatom ki belőle.

- Messze van még? - kérdezte kicsit lassabban pakolva egymás elé a lábait.

- Mindjárt ott vagyunk - meredtem magam elé. Igyekeztem tartani magam, nem akartam, hogy a hangom remegős legyen, mert tudom, hogy akkor a fiú aggódni kezdett volna. Pedig semmi oka nem lett volna rá, szimplán csak egy olyan helyre viszem, ami jelentős szerepet játszott a Torinóban leélt életemben.

- És tulajdonképpen hova is megyünk? - faggatózott tovább, engem pedig elkapott a dejà vu érzése. Tegnap is elég sokszor megkérdezte, hogy hova viszem, de én egy árva szót sem szóltam a múzeumról idő előtt. Most sem szándékoztam, csakis akkor, amikor már odaértünk.

Percekig nem feleltem neki, a göndör pedig már kezdett kétségbeesni, hogy talán rosszat kérdezett, de én erre sem válaszoltam. Kicsit gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat, amint ráfordultunk a végcél utcájára, közben szorosan Harry kezét markolásztam, mintha csak a megváltást jelentené nekem.

- Megérkeztünk... - lassítottam le egy kerítés előtt, s mint akinek tőrt forgattak a szívében, úgy néztem a magam előtt álldogáló épületre. - Jézusom - döbbentem le. Szemeim hatalmasra kerekedtek és éreztem, hogy a levegőt is nehezemre esik normálisan venni.

- E-ez.... Mi is? - dadogott Harry értetlenül. A baj csak az volt, hogy jómagam sem tudtam a megfelelő választ.

- Én..itt laktam régen - böktem ki teljesen összetörten. - Vagyis akkor még nem így nézett ki - nyeltem egy nagyot.

A mi házunk a legszebb volt az utcában akkoriban és ezt mások sem tagadhatták. Igazából nem volt nagy durranás - legalábbis a mostanában látott épületekhez képest nem -, de akkor a mi lakásunk számított a legkirályabbnak a környéken. Az udvaron a gyep mindig zöld volt, anya kertjében pedig mindig csodaszép virágok pompáztak. Még emlékszem a tetőtéri szobámra, amit mindig kedvemre dekorálhattam különböző poszterekkel és közös fotókkal egy-egy családtaggal vagy baráttal. Emlékszem a hatalmas ágyamra, s az apró fésülködő asztalra, amit még a nagyiéktól kaptam kiskoromban, de annyira szerettem, hogy még tizennégy évesen is képtelen voltam megválni tőle. Ehhez képest most az egész telek egy romhalmaz. A kiskertben kiszáradtak a növények, a gaz és a térdig érő fű belepi az egész udvart, a tornácon pókhálók rengetege áll és akkor még nem is láttam be a házba. Nagyon fájt így látni a helyet ahol felnőttem, az pedig, hogy így nézett ki, felért egy hátbaszúrással édesanyámtól. Mert ő tehetett erről. Eladta valakinek csak, hogy megszabaduljon az utolsó dologtól is ami hozzánk kötötte őt, és még csak nem is érdekelte, hogy kinek. Mert a látványból ítélve, nem egy rendmániás ember vette meg ezt a házat, az is biztos.

- Sajnálom.. - hajtottam le a fejemet, s a szemem sarkából pillanatok alatt töröltem le egy kibuggyanó könnycseppet. Nem akartam sírni, de egyszerűen rossz volt látni, hogy mi lett a lakásból. - Megakartam mutatni, hogy hol nőttem fel, legalább csak kívülről, de ez... Ez cseppet sem hasonlít ahhoz - szipogtam. - Ez a telek régebben tele volt élettel. Akkoriban a miénk volt a legcsodásabb ház itt a környéken, nem pedig a legromosabb - tördeltem az ujjaimat. Nem tudtam, hogy idegességemben, szégyenemben vagy esetleg mindkettő miatt, de úgy roppantottam ki őket, hogy félő volt; egy rossz mozdulat és valamelyik eltörik.