dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°43°

Napok óta kedvtelen vagyok és úgy érzem magam, mint akit kilógattak egy ablakból a lábainál fogva, majd jól megráztak mielőtt még újra talpra állhatott volna. Utáltam ezt az érzést és néha már komolyan elgondolkodtam azon, hogy mennyire jó lenne csak úgy felszívódni a Föld felszínéről és minden érzelmet magam mögött hagyni. Jó lett volna, ha sikerült volna elrendezni magamban a gondolataimat, de nem jutottam semmire azon kívül, hogy csak mégjobban összezavartam saját magamat.

Az ominózus este óta szinte alig beszélgettem a családommal, ráadásul a fiúkat is eléggé kerültem. Na nem azért, mert haragudnék rájuk, vagy bármi ilyesmi, de szükségem volt időre ahhoz, hogy rendezni tudjam magamban az érzéseimet, anélkül, hogy ők beszámolnának rólam Harrynek.. Apa nem is tudja, hogy mi miatt vagyok olyan mostanában, mint a mosott szar. Egyedül Monicanak meséltem el a történteket, mert muszáj volt valakivel megosztanom a gondjaimat, valamint nem akartam, hogy a családomból senki ne tudja, hogy miért lettem hirtelen ilyen búval baszott. Az elmúlt néhány napban pedig az egyetlen boldogságom Damien volt, aki minden nap meglátogatott az anyukájával csak, hogy egy kevés időre is, de eltereljék a gondolataimat Harryről.

- Nic! Gyere le egy kicsit - kiáltotta apu, mire dünnyögve tettem le a gitáromat és indultam meg a nappaliba vezető lépcső felé.

- Mona, szia - lepődtem meg mikor megláttam a nőt az előszobában ácsorogni.

- Szia Drágám - mosolyodott el, majd hozzám lépve, szoros ölelésbe vont. - Hogy vagy ma? - érdeklődött halkan.

- Pocsékul - feleltem őszintén. - Még gitározni is elfelejtettem..

- Hát azért az nem ilyen egyszerű - kuncogott halkan, de pillantása sokkal inkább aggódó volt, mintsem jókedvű.

- Mia Vita /Életem/, nekem most el kell ugranom elintézni néhány papírt, de Monica itt lesz - simította meg apu a hajamat. - Ó és jut eszembe - kapott a fejéhez, majd felemelt egy fehér borítékot a dohányzó asztalról. - Ez neked jött.

- Nekem? - nyeltem nagyot. Nekem nem szokott jönni semmi, hacsak nem rendelt dologról beszélünk. De most nem rendeltem semmit. - Öhm, köszi - vettem át tőle a küldeményt.

- Vigyázz magadra, jó? - nézett rám komolyan. - És egyél. Ma még alig ettél - emlékeztetett, én viszont csak megforgattam a szememet válaszképpen, s miután apu elhagyta a lakást belőlem hatalmas sóhaj szakadt fel.

- Nem nézed meg? - bökött a kezemben szorongatott tárgyra Monic.

- De, megkellene - szegeztem rá a fehér papírcsomagolásra a szemeim.

- És mi tart vissza? - karolta át a vállamat érdeklődve.

- Nem tudom - húztam el a számat, aztán minden mindegy alapon megkezdtem a borítékot.

A kezem kicsit megremegett amikor előhúztam a lapokat és valósággal ledöbbentem amikor egy CD-t is találtam mellette. Értetlenül nézegettem a lemezt, majd Moninak átnyújtva, megkértem, hogy tegye be a CD lejátszóba azt, amíg én átfutom a hozzá tartozó írást.

- Drága Miano! - olvastam fel hangosan a köszöntést. A torkomban érezni kezdtem azt a bizonyos gombócot, amint felismertem a kézírását. Muszáj voltam leülni, mert ha tovább ácsorogtam volna biztosan a padlón koppant volna a fejem.

- Nicole, jól vagy? - simította vállamra a kezét a nagynéném. Egyértelműen aggódott, én viszont nem tudtam mit reagálhatnék a kérdésére. Egyszerre akartam kiugrani a bőrömből és elsírni magamat, elbújva a világ elől a takaró alatt.

Miközben egy nagyot nyeltem és izzadó tenyerekkel széthajtottam a felső papírt, felcsendült az első énekhang a lemezről, én pedig, ha lehet, még az eddigieknél is jobban ledöbbentem. A meglepettségben Mona is osztozott és tátott szájjal kapta a fejét a lemezlejátszó felé miután felismerte a hangot.