dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°28°

ʰᵃʳʳʸ ˢᵗʸˡᵉˢ

Iszonyú meleg volt. A homlokom fénylett az izzadságtól, a tenyerem is tiszta nyirkos volt, arról pedig nem is beszélve, hogy a felsőm már szinte teljesen rám tapadt. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, semmit nem láttam csak a vak sötétséget. Már mozdultam volna, hogy kiutat keressek a fényre vagy legalábbis valami kijáratot valahová, de a lábaim nem engedték. Láncok csörögtek amikor megmoccantam, rajtam pedig egyetlen másodperc alatt lett úrrá a pánik. Tehetetlen voltam, nem láttam és nem is hallottam semmit. A torkom kiszáradt, a gyomrom felfordult, a végtagjaim pedig kétségbeesetten remegni kezdtek. Kiabálni akartam. Torkom szakadtából üvölteni akartam, hogy valaki segítsen rajtam, de amikor szóra nyitottam a számat, egyetlen hang sem jött ki rajta. Ekkor már tényleg teljesen elveszettnek éreztem magam. Nem tudtam, hogy hol vagyok és, hogy hogyan kerültem oda, de akármennyire is dolgoztam a szabadulásomon, minden ellenem volt. Rángattam a vasláncokat, amivel azon kívül, hogy felsértették a bőrt a kezemen, semmit sem értem el. Némán ordítottam, hogy itt vagyok és segítsenek, de mindhiába. A szemeimet marták a könnyek, a homlokom verejtékezett és éreztem ahogy a csuklómból megindult a meleg vérem. Végigfolyott a könyökömig, majd onnan, szépen lassan csöpögni kezdett a padlóra, a lábam mellé. Ekkor vettem csak észre, hogy még cipő sincs rajtam, csupán egyetlen felső és egy melegítő nadrág.

Fogalmam sem volt arról, mennyi ideje lehettem ott ahol, de már borzalmasan kimerült voltam. Fáradt és reményvesztett zokogásomat nem hallhatta és láthatta senki. Hiányzott a családom. Anya és Gemma, akik mióta csak az eszemet tudom, a világot jelentették nekem. Hiányoztak a barátaim. Louis, Niall és Liam. Örültem volna, ha velük lehettem volna, sokkal szívesebben néztem volna Lou önelégült vigyorát, Ni folytonos kajálását és Payno apáskodását. Nem akartam itt lenni. Egy valaki viszont annyira hiányzott, hogy magam sem hittem el, hogy ez talán már fájdalmat is tud okozni. Nicole. Magamhoz akartam ölelni a lányt és el sem engedni soha többé. Megakartam csókolni végre és tudatni vele, hogy mennyire fontos nekem. Fogni akartam a kezeit, érezni akartam a puha tenyerét az enyémen, ahogy összefűzöm ujjaimat az övéivel. Mélyet akartam lélegezni mikor a nyakhajlatába temetem a fejem, ugyanis imádtam az illatát. Nem tudtam mi az, a tusfürdője netán a parfümje, de imádtam és mindig képes volt lenyugtatni, ha megéreztem azt a tipikus aromát. Most is megnyugtatott volna.

A lábaim már nem nagyon tartottak, időről időre összeakartak rogyni alattam, ezért muszáj volt a hátamat a falnak döntenem. Valószínűleg betonból vagy valami kőből készülhetett, de az biztos, hogy kissé hideg volt. Szinte felüdülésként érte az izzadt hátamat, s még egy jóleső sóhaj is elhagyta a számat. Nem sokáig időzhettem így, ugyanis a sötét helyiség végében kivagódott a nehéz ajtó, ezzel egyaránt juttatva friss levegőt és fényt a pincébe - vagy akármibe -, valamint belém reményt, hogy végre kijuthatok innen, hazamehetek és minden szerettemnek elmondhatom, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy vannak nekem.

Pillanatok alatt kellett elvetnem ezt az ötletet, ugyanis talán fél percig sem volt nyitva az ajtó, máris hatalmas csattanással záródott vissza, én pedig ismét magamba roskadva konstatáltam, hogy innen bizony nem szabadulok egyhamar. Vagy egyáltalán soha.

Sírást hallottam az egyik sarokból. Egy női sírást. Mostmár nem voltam egyedül, ez pedig egyszerre nyugtatott és rémisztett meg. Nem tudtam ki van velem, hogy bízhatok-e benne vagy sem, elvégre az arcát sem láttam csak a keserves könnyhullatását hallottam. Valahogy tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, elvégre nem biztos, hogy észrevett, így hát az egyik kezemet kissé megmozdítva, megcsörgettem a csuklómhoz rögzített láncot.

- Van itt valaki? - kérdezte rémülten, nekem pedig egyből a torkomra fagyott a szó a felismeréstől.

- Miano, te vagy az? - találtam meg a hangom. Áldtam az eget amiért végre megtudtam szólalni, még ha az ilyen kétségbeesetten és bénán is sikerült. Legalább már tudtam beszélni.

- Harry? - lehelte a helyiség csendjébe, majd a hangokból ítélve feltápászkodott a földről és közelebb lépdelt hozzám.

- Mit keresel itt? - meredtem magam elé megtörten.

- T-te mit keresel itt? - dadogta a sírástól elfúló hangon.

- Nem tudom Nic - feleltem őszintén.

- Nem látlak - szipogta miközben maga előtt tapogatózva, a mellkasomra fektette a kezeit.

- Itt vagyok - susogtam és olyan szívesen magamhoz öleltem volna. Azt akartam mondani neki, hogy semmi baj és, hogy kijutunk, de nem tehettem, mert nem tudtam, hogy valóban így van-e. - Jól vagy?

- Bántott - fúrta a fejét a pólóm anyagába miközben ismét elpityeredett.

- Mit csinált? - feszült meg az állkapcsom az idegtől és, ha elég erős lettem volna, már biztosan leszaggattam volna a láncokat, hogy végre magamhoz szoríthassam a lányt.

- Megütött... Sokszor - csuklott el a hangja. - Miután azt mondtam neki, hogy...hogy nem fekszem le vele - zokogott hangosan.

- Jézusom - sokkolódtam le teljesen.

- Haza akarok menni Harry - ölelte át a derekamat. - Hiányzik apu és Damie, meg a nagynénémék. Hiányoznak a srácok is. A fenébe még anyu is - kapkodta a levegőt kétségbeesetten.

- Shhh - csitítgattam. - Lélegezz mélyeket Kicsikincs. Gyere, csinálom veled - hajoltam előrébb, hogy az orrommal kitapogatva a feje búbját, egy apró puszit nyomhassak a hajába nyugtatásképp.

Egy ideig csend volt és csak a levegővételeink töltötték be a helyet. Mia sírása alábbhagyott, bár még mindig nem száradtak fel a könnyei teljesen. Azonban nem is volt idő rá. Az ajtó újra nyílt, majd egy fekete alak lépdelt közelebb hozzánk és megragadva a lány vállát, erősen elrántotta őt tőlem, akinek egy hatalmas sikoly szakadt fel a torkából.

- Harry! - kapálózott felém, hangosan kiabálva. - Engedjen el!

Nicole hiába próbált kitörni az erős kezek fogságából, a pasi úgy szorította őt, mintha legalább a világot váltaná meg a tettével. Tehetetlen voltam így, hogy kiláncolva álltam a falnál. Nem tudtam mit tenni, pedig legszívesebben addig ütöttem volna a fickót míg még mozog.

- Hagyjon békén! - kiáltotta ismét, mikor a kijárat felé kezdte ráncigálni. - Haz - becézett sírva. - Szeretlek! - szólt utóljára mielőtt ismét rám záródott volna a nehéz ajtó, ezzel elzárva előlem az egyetlen kiutat a helyiségből.

•

- Harry!

Zihálva ültem fel az ágyban, a szemeim pillanatok alatt pattantak ki, hogy körbenézzek és megállapíthassam, hogy hol vagyok.

- Itt vagyok. Semmi baj - simította meg a kezemet a lány. - Rosszat álmodtál, de már vége - nyomott egy csókot a kézfejemre.

- Mia, istenem - sóhajtottam fel megkönnyebbülten és olyan szorosan húztam magamhoz őt, mint még soha.

- Szeretnél róla beszélni? - suttogta miközben elemelte fejét a mellkasomról, hogy a szemembe nézhessen.

- Nem..nem tudom - ráztam a fejemet. - Borzalmas volt - szakadt ki belőlem.

- Nyugodj meg. Minden rendben - törölt le az ujjával egy kósza könnycseppet a szemem sarkából. Észre sem vettem, hogy sírnék. - Bármi is történt, az csak egy buta kis álom volt. Nem kell félned, melletted vagyok - puszilta meg lágyan és törődőn a homlokom.

Hittem neki, mert tudtam, hogy igaza van. Mellettem volt és tényleg nem volt semmi baj a valóságban. Egy hülye álom volt, itt pedig minden a lehető legnagyobb rendben van. Miano velem alszik és nem mással, én érzem a közelségét és nem más, engem nyugtat egy rémálom után és nem mást. Úgyhogy igen. Minden rendben van.