dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°34°

Az idő nagyon gyorsan telt, erre pedig akkor eszméltem csak rá, amikor jóformán kettőt pislogtam és már a gépen ültem Harry mellett, készülve a felszállásra és a majdnem két órás repülőútra. Nem szerettem repülni... Valószínűleg túl sok Légikatasztrófákat néztem, ami belém ültette a félelmet a légiközlekedéssel kapcsolatban. Feszengtem. Minden egyes alkalommal mikor repülőre ültem, a számat rágcsálva vártam a pillanatot, hogy végre leszállhassak róla. Ez most sem volt másképp. Félő volt, hogy véresre harapdálom az ajkaimat, ezt pedig Harry is kiszúrta és azonnal közelebb hajolt hozzám, hogy kérdőre vonjon.

- Minden rendben? - nézett komolyan a szemeimbe.

- Persze... Azt hiszem - feleltem bizonytalanul. - Nem szabadna Légikatasztrófákat néznem - fűztem hozzá kínosan nevetgélve.

- Félsz? - simította tenyerét a kézfejemre.

- Nem - vágtam rá gondolkodás nélkül, mire a göndör megajándékozott egy mindentudó pillantással. - Oké, talán kicsit... - adtam meg magam végül.

- Nem lesz gond - mosolyodott el lágyan, én pedig valamilyen oknál fogva azonnal hittem is a szavának.

- Repültél már? - kérdeztem félig felé fordulva.

- Egy párszor. Anyáékkal néhányszor eljártunk Franciaországba mikor a nővéremmel kisebbek voltunk - mesélte lelkesen. - Jártál már ott?

- Nem...de nagyon szeretnék eljutni oda. Párizs képeken is gyönyörű, hát még akkor élőben - ábrándoztam.

- Van valami bakancslistás úticélod? - cirógatta ujjával a kezemet.

- Párizs mindenképp. Nagyon szeretném megnézni a Louvre múzeumot és az Eiffel tornyot is. Meg a Diadal ívet és a Szajnát - soroltam. - Aztán New York. Ott a Times Square ami nagyon vonz. Ott van még a Szabadság-szobor is, a Central Park, a Szeptember 11. Emlékmű és Múzeum is. Na azt például biztos megnézném, ha ott lennék. Inkább kihagynám a Szabadság-szobrot, de oda fixen bemennék - magyaráztam.

- Hű, rengeteg helyre elmennél - állapította meg egy mosollyal az arcán.

- Hát, ha neked ez rengeteg, akkor be sem fejezem a listám - kacagtam fel.

- Ez még nem a vége? - lepődött meg.

- Nem - csóváltam meg a fejemet.

- Akkor folytasd! Kérlek. Hátha inspirálódhatok és én is kedvet kapok majd valamihez, ahova valószínűleg életemben nem fogok majd eljutni - tűrt el egy göndör fürtöt a szeme elől. Egy szemforgatással díjaztam a kijelentését, de aztán nem firtattam tovább azt, hogy miért mondta ezt, inkább folytattam a helyek sorolását ahogy azt ő kérte.

Már rég a levegőben voltunk mikor még mindig arról beszélgettünk, hogy melyikünk hova szeretne eljutni és szinte észre sem vettem, hogy felszálltunk. Ha az ember társasággal repül, és van ki lekösse a figyelmét, úgy nem is olyan vészes az út. Én általában egyedül szoktam, eddig egyetlen egyszer volt, hogy apa is velem volt, ez pedig ugyebár a költözésnek köszönhető. Akkor ültem először repülőgépen és baromira paráztam. Lehet, hogy közrejátszott az is, hogy tudtam; ha leszállok, onnantól új életem lesz és rengeteg minden meg fog változni körülöttem.

Majdnem teljes két óra. Ennyi volt az út, és míg máskor szinte fél napnak tűnik, most pillanatok alatt elröppent. Hihetetlen, hogy mennyit számít az, hogy kivel utazik az ember.

Mivel nem teljes három napra jöttünk, a cuccunk is ennek megfelelően volt arányos, így miután összeszedtük a sporttáskánkat, egymás kezét szorongatva baktattunk végig a terminálon, hogy kiléphessünk a szabad levegőre. Már délután volt, az óra lassan fél ötöt mutatott, de az idő még így is remek volt. A nap szépen sütött, egyenesen bele Harry szemébe, aki egy idő után megelégelte és azt mondta, hogy valahol vennie kell egy napszemüveget.

- Kezdem azt hinni, hogy Torinóban más nap süt, mint Londonban - hunyorgott erőteljesen.

- Talán az az oka, hogy itt feleannyi a felhőzet, mint odahaza - intettem le az épp megérkező üres taxit. - Mondanám, hogy majd megszokod, de nem biztos, hogy egy hétvége elég lesz rá - pattantam be a hátsó ülésre, majd a sofőrnek lediktálva a címet, ismét a srác felé fordultam. - Később elmehetünk sétálni és nézhetünk neked egy nagyon csinos szemüveget - ajánlottam fel.

- Remekül hangzik - bólintott kettőt biztosításképp.

- Csak előtte éljem túl az anyámmal való találkát - húztam el a számat.

- Inkább én éljem túl - helyesbített.

- Oké. Inkább mindketten éljük túl - kontráztam rá nevetve. Szegény taxisofőr meg azt sem tudta, hogy mit zagyválunk összevissza ott hátul. Lehet azt hitte éppen kibeszéljük...

Időközben írtam anyának egy sms-t, hogy lassan megérkezünk és, hogy nem szeretném, ha nagy felhajtást csinálna abból, hogy bemutatom neki Harryt. Nem akarom, hogy a fiú kínosan érezze magát vagy bármi ilyen, azt meg főleg nem szeretném, ha azt érezné, hogy meg kell felelnie édesanyámnak. Egyáltalán nem fog érdekelni, hogy a nőnek mi a véleménye a göndörről - ezt már neki is elmondtam -, hisz jó, ha másfél évente egyszer találkozok vele.

A reptértől a házig, nagyjából húsz perc volt az út és miután kifizettem a fuvart, valamint kikászálódtunk a kocsiból, muszáj volt néhány pillanat erejéig megállnom a járdán a kapu előtt. Azt hittem - legalábbis nagyon reménykedtem benne -, hogy viszonylag könnyedén letudhatjuk majd ezt a pár napot, mindenféle kellemetlenség vagy konfliktus nélkül, de amikor megláttam, hogy az ajtóban anyám mellett egy pasas áll, majdnem sikerült dobnom egy hátast.

- Nem mondtad, hogy anyukádnak párja van - hajolt a fülemhez Harry.

- Nem, mert nem tudtam - néztem fel rá, nagyra nyílt szemekkel. - Haza akarok menni - nyögtem panaszosan.

- Hé, nyugi - karolta át a vállam. - Semmi baj, itt vagyok. Nem lehet olyan rossz arc..

- De, ha valami olyat mond, szégyenérzet nélkül fogok visszaszólni neki - szögeztem le, mire ő csak bólintott. - Közelebb kellene menni, nem?

- Már nagyon néznek, úgyhogy lehet... De felőlem ácsoroghatunk itt éjt nappallá téve - húzódott apró mosolyra a szája. - Minden oké lesz.

- Bízom benne - sóhajtottam nagyot, majd egy utolsó pillantást vetettem a göndörre és a táskám pántját szorongatva, megindultam a feljárón, a bejáratban ácsorgó páros felé.

A férfi - aki ránézésre egy idős lehetett anyával - kíváncsi mosollyal az arcán követte végig a mozdulataimat és csak reménykedni tudtam benne, hogy beszéli az angolt, mert ha nekem nekiáll olaszul beszélni, én biztosan nem válaszolok, nemhogy olaszul, de még angolul sem... Jó kiállású embernek tűnt, amolyan businessman-féleségnek, akinek annyi a pénze, hogy akár egy luxus jachtra is futná belőle. Nem tűnt valami családcentrikus alaknak.

Harry bíztatásképp rászorított a válamra mielőtt tettem volna egy utolsó lépést a két felnőtt felé, én pedig nagyot nyelve megpróbáltam felkészülni a legkínosabb és legrosszabb szituációkra is. Amikre persze nem minden esetben lehet, de én nagyon igyekeztem összesedni magam, a beszélőképességem és a jómodorom.

- Sziasztok - köszönt édesanyám elsőként, széttárva a kezeit, mire néhány másodperce az ölelésébe bújtam. Ez egyáltalán nem volt 'már idejét sem tudom mikor láttalak utóljára, annyira hiányoztál' ölelés... Még Liamet is hosszabb ideig ölelem amikor három nap után esetleg újra látom. - Nagyon örülök, hogy eljöttetek - simította meg az arcomat lágyan. - Bemutatod a barátod? - biccentett a göndör felé.

- Oh, persze - léptem a fiú mellé. - Ő itt Harry Styles. Harry, ő itt az édesanyám Carmella Baroni - mutogattam közöttük, de amikor a férfire néztem, felvontam a szemöldököm és visszafordultam édesanyám felé. - És te bemutatod nekünk a barátod? - kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.

- Elvio Del Rossi vagyok - nyújtotta felénk a kezét. Már ebből az egy mondatból megtudtam állapítani, hogy erősen töri az angolt. Marha hosszú hétvégénk lesz, én pedig már most alig várom, hogy eltűnhessek innen.