A mardekáros Weasley (Befejezett)

53. fejezet

A napok egyre lassabban teltek, voltak olyan napok amikor csak keveset vagy semmit nem tudtak enni, és voltak olyanok amikor sikerült több élelmet szerezniük. Dorothy és Ron szinte mindig egymásnak ugrottak, ha valamelyikük nyakában ott lógott a medál, máskor azonban együtt ültek és várták a lánynak érkező jelentéseket a Rend tagjaitól. Dorothy, amikor csak szükséges volt magára hagyta a három griffendélest és a Rend tagjainak segített. Ha pedig a trióval volt, főleg Harry mellett maradt, egymást vigasztalták, és úgy tűnt az, hogy a lány rossz viszonyban van a testvérével elérte Harrynél, hogy neki egy rossz szava se legyen Dorothy-hoz. Sokszor aludtak együtt, vagy éppen segítettek egymásnak élelmet szerezni. Dorothy tudta, hogy a fiút frusztrálja a tény, hogy nem tudják hol a többi horcrux, és ő volt az egyetlen a csapatban aki egyetértett Harry feltevésével, mely szerint egy horcrux a Roxfortban lehet elrejtve. 

Mire Dorothy észbe kapott, körülötte a táj változni kezdett, sátruk alatt már nem fű, hanem avar volt, a fákon egyre kevesebb volt a levél. Egyik reggel hamarabb kelt mint a többiek, és úgy érezte megfullad a sátorban, így hát elment sétálni, a védőbűbájokon kívülre. Séta közben eszébe jutott Dumbledore naplója, és, hogy mióta visszatért a trióhoz Pitontól, meg sem próbálta elolvasni. Leült hát egy nagyobb fa alá az avarba, és elővarázsolta a naplót, amit a nyakláncán lógó főnix őrzött, pálcájával együtt. Jobbra-balra forgatta, kinyitotta, becsukta, motyogott pár varázslatot, aztán megpróbálkozott pár sötétebb bűbájjal is, de semmi hatása nem volt, a lapok üresek maradtak. 

– Mi van ha Dumbledore tényleg csak egy üres naplót hagyott rám? - kérdezte félhangosan magától. 

Sóhajtva eltüntette a naplót, felállt és tovább sétált. A nap egyre magasabban járt már, a többiek is lassan felébrednek, de ez most nem foglalkoztatta a mardekáros lányt. Sétálás közben belenyúlt talárja zsebébe, mert kissé fáztak a kezei, amikor megérezte ugyanazt a szúrós érzést amit már hetek óta tapasztalt amikor ezt a talárt vette fel. Eddig azt hitte csak valamilyen szúrós növény akadt bele a ruhadarabba, de az nem maradt volna meg ilyen hosszú ideig. Kíváncsian megragadta az ismeretlen dolgot, és kihúzta a kezét a zsebéből. Tenyerét arcmagasságba emelve nyitotta szét és szemöldökét felhúzva figyelte az apró tárgyat. Egy lekicsinyített, élesre hegyezett főnixtoll volt az. Dorothy visszaváltoztatta a tollat eredeti méretére, és elgondolkodott azon, hogy mégis mikor rakott ő ilyesmit a zsebébe. Arra jutott, hogy ő sosem rakott még el egy főnix tollat sem, vagyis valakinek oda kellett tennie. De ki tehette oda? És ami még fontosabb. Mikor? Dorothy nyaklánca ekkor remegni kezdett, mintha jelezni akart volna. A lány egy hirtelen gondolattól vezérelve ismét elővette a naplót, kinyitotta és várt, de még mindig nem történt semmi. Aztán felemelte a főnix tollat. A toll a napló felett felgyulladt, a kevés hamu ami pedig maradt belőle a naplóra hullott. A lapok hirtelen megteltek szavakkal, Dorothy pedig az első oldalra lapozott. 

Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore Naplója 

Állt az első oldalon, majd alatta más színű tintával egy mondat volt oda firkálva.

A boszorkánynak aki megmutatta, hogy jobb, mint én valaha is voltam. 

Dorothy szinte megrészegült a sikertől, végre megtudhatja mindazt amit Albus Dumbledore is tudott. Végre olyan dolgot tart a kezében amivel valódi hatalmat szerezhet, amivel nem csak valaki utódja lesz, hanem egy olyan mágus akit tisztelnek, akinek a nevét minden mágus ismeri. Szinte már látta maga előtt, ahogy hajbókolnak előtte az emberek, amikor a közelben reccsent egy faág és kizökkentette őt a képzelődésből. Fejét megrázva meredt maga elé. Nem értette honnan jöttek ezek a gondolatok, de nem volt rájuk büszke. Olyan gyorsan csapta össze a naplót amennyire csak tudta, aztán ismét átadta azt nyakláncán lógó főnixének. Aztán rájött honnan származtak ezek a gondolatok, nyakában ott lógott a horcrux, amit este vett át Hermionétól. Undorodva rántotta le magáról és már éppen el akarta dobni amikor eszébe jutott, hogy nem lenne szabad elveszítenie ezt a medált. Mérgesen, orra alatt motyogva vette vissza nyakába, majd elindult abba az irányba ahonnan érkezett. Ideje volt visszatérnie a többiekhez.