A mardekáros Weasley (Befejezett)

39. fejezet

Lassan elérkezett a karácsony ideje. Dorothy a szünet előtti utolsó napok egyikén éppen Dumbledore irodájában ült, és a megbeszélésen elhangzottakról faggatta az idős mágust. A lány figyelmét ugyanis nem kerülte el, hogy Piton egyik napról a másikra nem mondott el neki semmit ami a gyűléseken elhangzott. Dorothy számon is kérte ezt a hirtelen titkolózást az igazgatón ami nem kicsit lepte meg a férfit, de végül belátta, hogy el kell mondania Dorothynak mindent, hiszen  a lány is a Rend tagjai közé tartozott. Éppen beszélgettek, néha az egykori igazgatók is közbe-közbe vágtak valamit, amikor is kopogtatás hallatszott. Dorothy és a portrék azonnal elhallgattak, majd az ajtó magától kinyílt, és a lány hátrafordult, hogy láthassa kik léptek be a helyiségbe. Mikor szemben találta magát egy ideges Harry-vel, egy sápadt Ronnal és egy kissé zavart tekintetű de ideges McGalagonnyal, ötlete sem volt, hogy mi történhetett. 

– Á, maga az, McGalagony professzor...és...ah!

Dorothy nem értette az igazgató miért is ásitótta el magát a mondat végén. Tisztában volt ugyan vele, hogy a vele szemben ülő idős mágus már a pizsamáját, és azon egy köntöst viselt, de Dumbledore az iménti beszélgetésük során még nagyon is élénknek tűnt. 

– Dumbledore professzor, Potternek...nos, rémálma volt. - szólt McGalagony, mire Dorothy kérdőn nézett testvérére, de Ron csak sápadtan meredt maga elé - Az mondja…

– Nem álom volt. - vágott közbe Harry, mire Dorothy szemöldökei a magasba emelkedtek. 

– Rendben van, Potter, mondja el maga! - mondta a tanárnő kissé neheztelve nézve Harryre. 

– Hát...valóban aludtam… - Dorothy érdeklődve hallgatta a feldúlt fiú magyarázkodását, látta azonban, hogy Harry jelenleg az igazgató úr figyelmét szeretné teljesen magáénak tudni, de Dumbledore csak a saját kezeit nézegette - De nem úgy láttam ezt, mint egy álmot...hanem mint a valóságot… Végignéztem, mi történik… - itt Harry vett egy nagy levegőt és csak utána folytatta - Ron édesapját, Mr. Weasleyt...megtámadta egy hatalmas kígyó. 

Dorothy ereiben megfagyott a vér. Hirtelen felrémlett előtte Mr. Murray képes ahogy Voldemort előtt lebegve szenvedett, és most saját apját képzelte abba a helyzetbe. Próbált nem erre gondolni, és nagyon erősen kezdett koncentrálni Phineas-Nigellus alvást tettető alakjára, közben fél füllel az igazgató és Harry között lezajlott beszélgetésre figyelni akart. 

+ Hogyan láttad a történteket? - kérdezte pár perc csend után az igazgató. 

– Hát...nem tudom. - felelte kissé ingerülten Harry - Úgy a fejemben volt az egész…

– Félreértetted a kérdést. - szólalt meg halkan Dorothy, mire Harry ráemelte tekintetét, és Dumbledore is a lányt kezdte figyelni -  Dumbledore professzor arra kíváncsi, hogy emlékszel-e, milyen szemszögből láttad az eseményeket, ha jól értettem. 

– Pontosan, Miss Weasley. - bólintott a lány felé Dumbledore, majd Harry-hez intézte szavait - Az áldozat mellett álltál, vagy esetleg felülről nézted a dolgot? 

– Én voltam a kígyó. - felelte Harry, mire Dorothy is felvette Ron halálsápadt arcszínét - A kígyó szemszögéből láttam az egészet. 

A szobában beállt a csend, Dorothy agyában megannyi ötlet felmerült. Arra is gondolt, hogy főnix alakjában kihozza apját a minisztériumból, hiszen nagyon is tisztában volt vele, hogy apja aznap este éppen a jóslatot őrizte. Tudta, hogy nem lenne szabad kockáztatnia, hogy emberi alakban még annyira sem szabad oda mennie, mint főnix-ként de egyszerűen nem akart azzal a képpel megbékülni, ahol Mr. Murray helyett a saját apját látja.