A Korcsolya Romantikája

56.Fejezet .Az Illat

Megcsokoltam hisz anyi ideig csak álom volt ez a csók és megint naplemente volt. Valahogy kísért minket a naplemente na de nem bánom ilyenkor lesznek a legjobb pillanatok....

Majd tovább sétáltunk. A naplementében majd leültűnk egy padra és tovább beszélgetűnk. Azonban hamar lement a nap és amire feleszméltünk már sötét volt és csak egy két lámpa világított. Nagyon megijedtűnk és próbáltunk kitalálni de nem igazán sikerült. Közben amíg bojongtunk elkezdet először csak hullani majd színte viharba átcsapni a hó. Mi pedig csak keringtűnk és keringtűnk. Bell már átfagyot én sem bírtam sokáig majd hívott az edző.
—Lányok hol vagytok?
—Az egyik parkban és nem találunk ki.
—Megyek melyik park?
—Djurgården ha jól ejtem a nevét - A hangomon kivehető volt az aggodalom és az hogy mindjárt sírok csak Bellért tartom magam.
—Ok megyek maradjatok ott.
—Ok.

Volt ott egy pad arra leültűnk és Bell a vállamra hajtotta a fejét.
—Csak még egy kicsit bird ki. Kérlek
—Megprobálom.
Az ölembe hajtotta a fejét amin rajta volt a kapucni. Egyre csak telt az idő őt pedig elnyomta a hideg. Az ölembe emeltem és öszeérintetem a fejünket. Az edző még mindig sehol nem volt. Rajtam vékonyabb kabát volt mint rajta és már én is a hibernálás szélén voltam. Könyezve könyörögtem.
—Kérlek könyörgök maradj velem kérlek. Nem veszithetlek el, még nem.
Ekkor jött az edző tejesen megrémülve jött oda hozzám még pár svédel mögötte.
—Meli még élsz.
—O az Isten küldött. Most ne foglalkozz velem vele foglalkoz.
—Nyere menjünk. - át akarta venni de nem hagytam felvetem az ölembe és menyasszony pózban elindultunk. Amint beértünk a szobába ahol magyar nyelvű orvos várt azt mondtam.
—Először velle foglakozon aztán velem.

A kérésem tiszteletben tartva letetem az ágyra és ő elkezte vizsgálni csak hamar kiderült hogy a sok réteg ruhátol szerencsére nem voltak sujos sérülései csak hibernált tehát semmi baja csak alszik. Rajtam amikor ránk találtak csak egy szveter volt így hát eléggé átfáztam mivel én még ébren voltam így megitatak velem egy forró teát mondván olvadjak fel aztán pedig elmentem aludni mert Bell is nyugtalan volt én is fáradt voltam és hát történt még valami amikor kint voltam teát inni amit konkrétan kettőből lehuztam a franc tökölödik itt velle. Mint az orvosnak mint az edzőnek tátva maradt a szája.
—Egyire szomnyas voltál?
—Nem dehogy csak mindent minél hamarabb le akarok tudni hogy visszamehesek Bellhez - a hangom remegett a sirástol az edző kikülte az orvost így csak ketten maradtunk bent. - Majdnem meghalt,... majdnem meghalt a karjaim között talán fizikailag nem de akkor azt hittem elveszitem. - Fakadtam sírva nagyon megijesztet hogy talán elveszitem - És előte tárgyaltuk hogy min mentem keresztül abban az időben amikor nem voltunk együtt csak barátok voltunk. Sírt megnyugtatam, igen de majdnem elvesziteni őt a világ legszörnyűbb érzése.
—De nem veszteted el. Itt van él és semmi baja. Ahogy neked sem. Gondolj csak bele.
—Igazad van. Nem veszítettem el de elveszithetem volna. Ezért akarok visszameni hozzá és minden pillanatot kihasználni mindent velle megélni, mindent.
—Hát akkor menj jó éjt.
—Neked is.

És így indultam visza Bellhez az én szerelemhez. Hogy újra megölelhesem akkor ott bármit megtetem volna hogy ha valakinek mennie kell az én legyek és ő éljen tovább boldogan de ez nem így lett és ezért mindenél hálásabb vagyok. Benyitotam a szobába aludt de látszik hogy rosszul alszik vagy rémálmom gyötri vagy csak nyugtalan. Odamegyek és bebujok mellé. Átkarolom de nem reagál rá. Semmit sem. Megijedtem így hát megnéztem a pulzusát szerencsére vert a szíve nagyon is. Én akkorra levegőt még nem vettem és akkora kő még nem esett le a szivemről. Így hát még jobban magamhoz szorítva halgatam a szívverését. Istenem ne add hogy elveszitsem. Ez mint az én hibám volt. Észre kellet volna vegyem hogy jön az este. Ebben a gondolatban az szakított meg hogy hozzám bújt. Hát észlelte hogy itt vagyok. Viszont olyan szinten kimerültség határán voltam hogy őt viszaölelve elnyomott az álom.

Reggel előtte keltem fel. Hisz ő jobban el tud aludni mint én ha arról van szó bár mind ketten elég éberen alszunk én alapvetően meg genetikailag miatt de ő is valószínűleg a betegségem miatt. Olyan aranyos hogy nem tudom rendesen szavakba önteni. Majd ő is felébret.
—M-Meli hol vagyunk? Mi történt? - Azonnal felcsilant a szemem magamhoz öleltem és nem eresztettem szegénykém nem értette mi történik.
—O Istenem még sosem örültem enyire a hangodnak minden alkalommal örülök de enyire még soha.-Már mind a ketten térdeltűnk az ágyon.
—Mi történt?
—Mire emlékszel?
—Hát arra hogy jött a vihar és... - Nem bírtam tovább lecsordult a köny a szememből. És magamhoz szorítottam.
—Majdnem elvesztetelek. Kérlek bocsáss meg nekem.
—Miért kéne megbocsátanom? - mondta színtén sírva.
—Nekem kellet volna észrevenni hogy már sötétedik. Hogy jön a vihar. Ki kellet volna találnom de nem ment és ezért majdnem elvesztettem azt az embert akit a világon mindenél és mindenkinél jobban szeretek. Sajnálom.
—Ez nem a te hibád. Nehogy magadat hibáztasd- ölelt vissza
—Dehát majdnem... Majnem...
—De csak majdnem...
—Én úgy megijedtem hogy nincs tovább. Ha úgy alakult volna akármit megteszek hogy te maradj és én menjek nem veszíthetlek el.
—Nem fogsz elvesziteni. Hisz itt vagyok nem fogsz elvesziteni hidd el nekem.
—Elhiszem.
—Tudod mi keltet fel?
—Mi?
—Az illatod ami a te illatod. Nekem ez az ami te vagy ha ezt az illatot megérzem akkor te jutsz eszembe róla. Ez vagy te.
—Imádlak el sem tudom mondani hogy mennyire.
—Én is téged.
Megöleltűk egymást de még mindig a torkomban dobog a szívem. De itt van hallom a szívverését és ez mindenél többet ér. Legalábbis számomra.

Egyébként ezen még én is több helyen elsirtam magam. Szóval úgy olvassátok.
Helyes írási hibákért bocsi ❤️🥺🏳️‍🌈