Against The Law /Jikook ff./

35. rész

Jungkook szemszög

- Most is nemleges a válaszod a vacsora meghívásunkra? – kérdezte Sangjun, a munkatársam, mikor az utolsó órámra készülődtem, én pedig szívem szerint úgy csináltam volna, mint aki meg sem hallotta a kérdést, de az túl szemét lenne.

- Igen, még mindig, és az is fog maradni a jövőben is – válaszoltam a lehető legkedvesebben, és siettem a pakolással, hogy minél előbb leléphessek.

- Miért zárkózol el ennyire tőlünk? Te vagy az egyetlen tanár az egyetemen, aki senkivel sem barátkozik, és sosem jön el sehová – szólt közbe Ahrin is, de amúgy egyértelmű volt, hogy mindenki más is figyelt a beszélgetésre a kabinetben, még akkor is, ha úgy csináltak, mint akik nem figyelnek.

- Nem látom, hogy hol itt a probléma – sóhajtottam egy nagyot, miközben a szemébe néztem. – Múltkor is elmondtam, hogy nem barátkozni jöttem ide, hanem dolgozni. Ha rajtam múlik, akkor a karácsonyi, és az évzáró vacsorára sem fogok elmenni, mert nincs szükségem barátokra. Hívhatnak beképzelt majomnak, vagy aminek csak akarnak, mert teljesen hidegen hagy, de spórolják meg maguknak az idejüket azzal, hogy nem próbálnak meg közeledni felém, mert úgyis el lesznek utasítva – magyaráztam.

- Nem mindenki olyan, mint Sang Hojin – nyögte be halkan egy másik munkatársam a szoba másik végében, de én így is meghallottam, és szerintem az arcomra egyből kiült a színtiszta döbbenet, és a színem körülbelül a fehér fallal egyezhetett meg.

- Viszontlátásra! – köszöntem inkább el gyorsan, és kiviharzottam a kabinetből, mert szinte fojtogatott a benti légkör. Nem tudom, hogy miért voltam olyan naiv, hogy azt hittem, itt nem ismerik Hojint. Túl sokan ismerik őt, így elég hülye feltételezés volt, hogy ők nem hallottak volna még róla, de az, hogy még be is nyögik ezt nekem, az elég undorító. Még egy ok, amiért nem fogok velük elmenni vacsorázni...

Konkrétan semmi kedvem nem volt órát tartani ezek után, ezért beugró kérdés sem volt, csak ledaráltam az anyagot, és pont leszartam, hogy le tudták-e írni és megértették-e, vagy nem. Szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben azok után, hogy az egész kabinet ismeri Hojint, és tudja, hogy mi történt, nem beszélve arról, hogy a hírek gyorsan terjednek, így tuti az összes tanár tudni fog mindent holnapra. Csak abban reménykedem, hogy mindenkinek van fontosabb dolga, mint az én nyomorult kis életemmel foglalkozni, és nem lesz nagy durranás ez a dolog.

Tizenöt perccel előbb abbahagytam az órát, mert végeztünk az anyaggal, és meg sem vártam, hogy elköszönjenek tőlem, én már robogtam is kifelé. Eddig szerettem itt tanítani, kellemes volt a légkör, de ezek után, hogy itt is tudják mi történt; már cseppet sem olyan felemelő érzés itt lenni. Mostanáig azt hiszem, hogy meg volt a tekintélyem, és tudtam tartani magamat a rideg és komoly megjelenésemhez, de ezek után most már itt is olyan vagyok, mint egy elveszett kiskutya, aki elhitte, hogy viheti valamire a maga huszonkilenc évével, és egy éves tanári tapasztalatával.

Már épp indultam volna hazafelé, mikor fejbe csapott a felismerés, hogy ma is nekem kell Jeongsant összeszedni az oviból, mert Borának valami megbeszélése van, és csak négykor fog leghamarabb végezni. Pont a hátam közepére sem kívántam most ezt az egészet, pláne nem, hogy Bora azt mondta, hogy Jiminnel és a kisfiával a játszótéren várjuk meg, mert mindenképp akar találkozni Jiminnel. Nem értem, hogy miért nem tudnak később találkozni, de ha siet, akkor maximum egy fél órát kell eltöltenem a játszótéren, és mehetek is haza. Bár én is szerettem volna beszélni Borával, de nem kizárt, hogy átballagok hozzá este nyolckor Lolával egyetemben, és ott alszunk náluk.

Nem igazán siettem el a dolgokat, mert volt bőven időm, így csak fél négykor parkoltam le az óvoda parkolójában. Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor kiszálltam, és Jimint láttam meg az egyik padon ücsörögni, miközben az egyik kezében ismét ott füstölgött a cigaretta. Nem tudom, hogy Bora mit fog ehhez szólni, de ez legyen az ő dolguk.