Against The Law /Jikook ff./

72. rész

Jimin szemszög

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt rettentően szörnyű szeptember első napján ismét hatkor felkelni. Nyáron nyolcnál előbb soha nem keltem fel, a fiatalember sem keltett fel, így tényleg eléggé fájdalmas volt, amikor az ébresztőm konkrétan a fülembe üvöltött. Amúgy sem vagyok egy reggeli személy, inkább este működök jobban, de nincs mese, menni kell egyetemre meg óvodába. Yuon meglepően lelkes volt, és várta már nagyon, hogy újra találkozhasson a barátaival, illetve, hogy végre középső csoportos legyen. A nyár folyamán nőtt vagy öt centit, és még rengeteg másban is fejlődött, így fel kell dolgoznom még, hogy lassan tényleg iskolába megy. Hamar elszaladt ez az egy év, és őszintén szólva, egyáltalán nem számítottam arra, hogy így fog alakulni. Nem számítottam rá, hogy lesz egy barátnőm, akivel később szakítunk, arra meg pláne nem, hogy a volt barátnőm bátyjával fogok összejönni, és életemben először szerelmes is leszek valakibe. Sok meglepetést tartogatott ez az év, és remélem, hogy az idei év nem fog ennyit, mert jelenleg azt hiszem, hogy tökéletes az életem. Nagyon jól haladok a kezelésekkel, így a mentális egészségem mondhatni, hogy majdnem teljesen rendben van, Jungkookkal napról napra egyre csak közelebb kerülünk egymáshoz, Yuonnal is minden rendben, a családommal is, és egyetemen sincs több hazugság, és veszély. Jó lenne, ha minden ilyen tökéletes maradna, mert azt hiszem, hogy ideje összeszedni az életemet, és a hosszútávú jövőmre is gondolni, nem csak egyik napról a másikra élni.

- Hű, mekkorát nőtt ez a legény! – mondta Mirae meglepődve, mikor meglátott minket a csoport ajtajában.

- Képzeld el, hogy ennyit nőttem! – mutatta Yuon az ujjaival lelkesen, én meg csak mosolyogni tudtam rajta. Egyre jobban tudunk kommunikálni egymással, sokat mesél nekem, ki tudja fejezni magát, és talán ez az egyetlen dolog, ami pozitív abban, hogy Yuon idősödik. Ha van valami, amit gyűlöltem, az az volt, amikor csak sírt, és nem tudta elmondani, hogy mi a baja, de mára már olyan szavakat is használ, hogy lehidalok tőle. Sőt, idén lesz már angol foglalkozása is itt az oviban, aminek nagyon örülök, mert szerintem fontos, hogy a lehető legkorábban elkezdjen valamilyen nyelvet tanulni.

- Nincs szívem elmondani neki, hogy nem fog túl sokat nőni, ha azt nézzük, hogy én milyen magas vagyok – nevettem el magamat, mikor Yuon már bement a csoportba.

- Ki tudja, lehet valami olyan géneket örökölt, hogy magas lesz – állt hozzá a dologhoz pozitívan Mirae.

- Úgy legyen! – mosolyodtam el, majd elköszöntem az óvónőtől, és elindultam kifelé. Örültem neki, hogy semmi hiszti és sírás nem volt, de igazából annyira nem is számítottam rá, mert sejtettem, hogy emlékszik arra, hogy majd délután jövök érte, és nem hagyom itt örökre.

- Kit látnak szemeim! – hallottam meg egy ismerős hangot, és ahogy felpillantottam a cipőmről, Borát és Jeongsant pillantottam meg.

- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva, és leguggoltam, hogy meg tudjam ölelni Jeongsant, mert őt nem érdekli az, hogy Borával szakítottunk, azóta is mindig megölel.

- Mész egyetemre? – kérdezte Bora, én meg csak bólintottam egyet. – Jungkook is nagyon készülődött, kicsit fél, hogy megint baj lesz, de nem hinném, hogy lehet bármi. Mármint, van barátja, nem tud senkit kinézni magának, aki miatt menekülnie kellene egy új egyetemre – nevette el magát Bora.

- Te tudtál vele beszélni reggel? – kérdeztem, mire Bora csak bólintott egyet. – Az jó, mert én tegnap este óta nem érem el – sóhajtottam nagyot.

- Ne aggódj, minden rendben vele, csak ezerfelé áll a feje, és biztos elfelejtett visszahívni! – mondta Bora.

- Azért nem bánnám, ha tudnék vele beszélni egy kicsit, mert ha nem érem el, akkor puccsba dől az egész tervünk – magyaráztam, Bora meg csak elvigyorodott.