Against The Law /Jikook ff./

20. rész

Jimin szemszög

Meglepően kipihenten keltem fel másnap reggel, ami furcsa volt számomra. Sosem szoktam kipihent lenni, mert sosem tudok eleget aludni, ezért felettébb szokatlan volt ez az érzés, de mindent megértettem, mikor ránéztem a telefonomra, és az már delet mutatott. A szemeim egyből kikerekedtek, és még egyszer meg kellett néznem, hogy az biztos dél-e, és nem csak éjfél – minek után tizenegykor értem haza Borától – de határozottan vasárnap dél volt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tudtam ilyen sokáig aludni, mert Yuon legkésőbb már hétkor fent szokott lenni, ezáltal én is, és elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy ő is aludna még.

Kicsit kinyújtóztam meg minden egyéb, aztán kimásztam az ágyamból, és felderítő hadműveletre indultam az emeleten. Yuon nem volt a szobájában, és a fürdőben sem, valamint nyilván az én szobámban sem, szóval megindultam lefelé, mert így valószínűleg lent kell lennie anyáékkal. De lent majdnem, hogy síri csend fogadott, egyedül Junghyun, az öcsém szobájából szűrődtek ki hangok, ugyanis péntek este ismét hazajött, ezért arra mentem.

- Jó reggelt! – köszönt Junghyun úgy, hogy rám sem nézett. – Vagyis inkább már jó napot – helyesbített, majd végre felnézett a telefonjából, és rám mosolygott.

- Hol van Yuon? – kérdeztem még az ébredés utáni, rekedt hangomon.

- Anyáék tizenegy körül elmentek nagy bevásárlásra meg a nagyiékhoz is beugranak elvileg, és Yuont is magukkal vitték, hogy tudj pihenni. De amúgy is menni akart, szóval nem volt baj – mondta Junghyun, én pedig közben leültem mellé az ágyára, majd be is feküdtem mellé, mert úgy kényelmesebb volt.

- Akkor jó – motyogtam, ugyanis simán vissza tudtam volna aludni, pedig ezek szerint majdnem tizenhárom órát aludtam. Fogalmam sincs, hogy utoljára mikor aludtam ennyit egyhuzamban, de már el is felejtettem, hogy milyen jó érzés. Mondjuk, a hátam mindig megfájdul ennyi fekvés után, de ezt leszámítva nagyon jó.

- Volt valami különleges tegnap este? – kérdezte Junghyun, és közben felém fordult, és felkönyökölt, hogy a fejét a tenyerén támaszthassa meg.

- Aha, képzeld, van barátnőm – mosolyodtam el egy kicsit, ugyanis tényleg boldog voltam, hogy Borával összejöttünk, mert nagyon kedvelem őt.

- Ne bassz! – lelkesedett be egyből Junghyun, és az ő arcán is egy hatalmas mosoly volt.

- Pedig de – bólintottam büszkén.

- Büszke vagyok rád te nyomi! – mondta Junghyun mosolyogva, és elkezdett ölelgetni. – Végre nem egy uncsi, egyedülálló apuka vagy – folytatta, miközben én visszaöleltem őt.

- Köszönöm, azt hiszem – nevettem el magamat zavartan, ugyanis nem tudtam, hogy mit kellene mondanom erre.

- Ennek örömére ebédeljünk! – pattant ki Junghyun az ágyból hirtelen.

- Én nem igazán vagyok éhes – jegyeztem meg, és közben hanyatt feküdtem az ágyon.

- Láttál kérdőjelet? Csak mert ez nem egy kérdés volt, és anya is azt mondta, hogy enned kell, szóval mozgás, mert éhen halok! – magyarázta Junghyun ellentmondást nem tűrő hangnemben, ezért kénytelen voltam kikelni az ágyból. De amilyen szerencsétlen vagyok, ahogy felálltam, egyből neki is estem Junghyun ruhás szekrényének, mert teljesen elszédültem és nem láttam semmit, de Junghyun szerencsére megfogott, ezért nem a padlón kötöttem ki. – Látod? Pontosan azért kell enned, hogy ilyenek ne történjenek – mondta most már teljesen komolyan, és láttam a szemeiben, hogy aggódik értem, amit utálok. Ő az öcsém, én vagyok az idősebb, és nem neki kellene miattam aggódnia, hanem pont fordítva.