A Hírnév Karjai Között

A Kórház Fogságában

*Camila

-Ez a ruha borzalmas!-jelentettem ki határozottan próbálva letépni magamról a darabot.
-Olyanok vagyunk mint a börtönrabok-mondta Ally feszülten de nem volt ellenvetés. Tényleg olyan volt mint egy rab ruha még láncok is voltak rajta.

Az egyetlen aki nem szólalt meg az Loló volt. Ő némán tűri a fotózásokat de most valami más volt benne.
-Loló jól vagy? Olyan fehér vagy.-közelebb léptem a lányhoz aki tényleg a meszelt fal szerepét játszotta és ez nem tetszett.
-Persze. Essünk túl rajta!-ezzel fogta magát mi pedig követtük.

Miután végeztünk a fotós elküldte Tessának a képeket. Nagyon reméltük hogy ő is pont ugyan olyan borzalmas a fogja találni mint mi.
-Visszajelzett a menedzseretek-sétált hozzánk Paulo a fotós.
-Mit írt?-kérdezte Lauren fáradt hangon. Aggódtam érte.
-Nem tudom honnan jött ez a ruha de közlöm magával hogy ők énekesek nem valami kitoloncolt rabok. Azonnal találjon rájuk valami elfogadhatóbb darabot vagy kerítek egy másik fotóst aki elvégzi maga helyett ezt a munkát!-olvasta fel a férfi mire mind sunyiba elmosolyodtunk.

Paulo égő arccal de talált ránk egy sokkal elfogadhatóbb ruhát. Egyszerű fehérek voltak egyhe csipkézéssel. Éppen a közepén jártunk mikor Lauren kezét éreztem még a vállamon.
-Lauren minden oké?-kérdezte először Dinah.

Először fel sem fogtuk mi történik. Elkattant a következő kép. A vaku bevilágította a termet. Lauren keze a vállamon elernyedt a lány mellettem pedig összeesett.
-Lauren!-kiáltottam fel majd mind a lányhoz siettünk.

*Theresa

A szavak az egész belsőmet kitöltötték ahogy Camila felhívott és közölte: Lauren bevitték a kórházba. Én épp az asztalomnál ültem. A toll kiesett a kezemből éreztem ahogy megremeg a lábam. Letettem és a kabátomért siettem. Rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben kitaszítva minden nyugalmat a testemből.

Beültem a kocsiba de egy pillanatra lefagyott a testem. A gondolataim szinte üvöltöttek. Az akartam hogy felébredjek. Hogy ez is valami rossz álom legyen. Azt akartam hogy Lauren itt legyen mellettem fogja a kezem és magához öleljen. Úgy hajtottam mint egy örült és áldtam az eget hogy nem láttam egy rendőrt sem.

Sosem voltam kórházba járó típus. Ha évente kétszer elmentem vérvételre talán sokat is mondok. Most viszont távolabb akartam lenni tőle mint a holdtól. Távolabb a végtelentől. Lábaimat egymás után szedtem. A lépcsőfokok kettesével tüntek el a lábaim alatt.
-Jó napot-köszöntem a recepciósnak aki unottan rám tekintett
-Miben segíthetek?-kérdezte köszönés nélkül és láttam rajta hogy a pokolba kívánja ezt a napot de meg tudtam érteni.
-Lauren Jauregui menedzsere vagyok. Pár órája hozták be!-lihegtem a szavak csak kiestek a számon. A nő pötyögött párat a gépen majd megmondta a szoba számát.

Szemeim elött több kórházi szoba is elsuhant. 3, 4, 5-számoltam magamban majd a hetediknél megtorpantam és azonnal benyitottam. Lauren az ágyon feküdt fehér kórházi köpenyt viselt haját lazán hátrafogta. Sápadt volt. Túl sápadt.
-Tessa-nézett rám aggódva Mila de én csak értetlenül kapkodtam a fejem. Képtelen voltam a helyére tenni ezt a látványt.

Ebben a percben az orvos nyitott be a szobába. Kezében papírok voltak szépen katona sorban. Kopaszodó férfi volt aranyos tekintettel. Kicsit alacsonyabb lehetett Dinahnal de nem akartam ilyeneken gondolkodni.
-Maga a...-kezdett bele mire félbe szakítottam
-Theresa Gray a menedzser!-nyújtottam a kezem mire ő egy kedves mosoly kíséretében elfogadta azt.
-Most hogy mindenki itt van...-kezdett bele-Ms. Jauregui magának sújos kiszáradása van.-megakadt bennem a levegő és kényszeríteni kellett magamat hogy ne kezdjek el köhögni.

Lauren tekintete komoly maradt de néha rám pillantott
-Ma éjszakára bennt tartjuk megfigyelésen. Kap infúziót és ha minden jól megy holnap haza is mehet. Szerencsés lány komolyabb baja is lehetett volna.-mondta majd egy újabb mosoly kíséretében kimenet a kórteremból. Camilára tekintettem aki vissza rám.
-Dinah gyere velem Ally te pedig menyj szerezz Lolónak ruhát-adta ki a lány a tanácsokat amit mindenki szó nélkül teljesített.

Egyedül maradtam Laurennel. Némán leültem az ágyára.
-Balszerencsédre még élek!-nevetett fel. Az tenyerembe temették az arcom miközben próbáltam visszatartani a sírást. Nem néztem fel de azonnal megéreztem a lány kezét a hátamon.
-Hé semmi baj. Jól vagyok-mondta mostmár komolyabban.
-SEMMI BAJ?-kiáltottam fel majd feláltam-CAMILA FELHÍV HOGY NE IJEDJEK MEG DE TÉGED KÓRHÁZBA SZÁLLÍTOTTAK MERT ÖSSZEESTÉL A FOTÓZÁSON ÉS EZ NEKED SEMMI BAJ?-erre már Lauren is felállt én pedig mély levegőt vettem-Én rögtön a legrosszabbra gondoltam...-egy könnycsepp hullott végig az arcomon.-Ha komolyabb bajod esik... Én
-Te?-vágott a szavamba.

Abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Nem érdekelt hogy honnan jöttünk hogy hol vagyunk és hogy merre tartunk. Megindultam a lány felé majd átkulcsoltam a kezem a nyakánál és a vállába furtam az arcom mélyen belélegezve az illatát. Ő átkarolta az oldalam és szorosabban magához húzott.
-Soha többé ne ilyessz rám ennyire-morogtam mire ő halkan felnevetett.-Lauren nem vicceltem. Nem akarok belegondolni abba hogy bajod esik. Nem tudok és nem is akarok!-a lány megfogta az arcom és a szemembe nézett. Aggódott pedig azt nekem kellett volna. Hideg volt a keze.
-Khmm-Camila volt az aki finoman jelezte hogy ő és egy nővér az ajtóban áldogálnak.

Zavartan elléptem Laurentől majd a nővérre mosolyogtam.
-Hozok vizet-jelentettem ki majd ellépve Mila mellett elindultam egy autómatát keresni.