| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XIII.

| Csak válaszokat akarok kapni |

Két nap telt el a bál óta és szinte már teljesen jól vagyok. Hála annak a különös injekciónak, amit kaptam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar össze fog rakni. Mindenki meglepődött, amikor tegnap már lementem az edzésre. Persze még nem nagyon engedték, hogy csatlakozzak. De azért Hogunnal sikerült egy picit közelharcolnom. Már nagyon hiányzott. Az erőmmel még nem gyakoroltam, ez látszik is a hajamon, mivel még egy kicsit szőke. Bár én úgy emlékeztem, hogy több kell még neki, de lehet a betegség miatt elfelejtettem, hogy mennyit fehéredtem. Egyébként egyre jobban tetszik ez a szín. Az elején még gondolkodtam rajta, hogy festékkel megoldom. De már tetszik.

Odinnal is megbeszéltem, hogy amint százszázalékos leszek, elmegyek a kulcsért. Kezdünk kifogyni az időből. A próféciában van egy dátum is, ami a tegnapi nap folyamán jelent meg, így össze kell szednünk magunkat. Ezért is van az, hogy a többiek már jobban edzenek. Bár szerintem nekik ez egyenlő a szórakozással, mert elég profik már ebben. Egyedül nekem kellene szerintem már gyakorolnom, hogy mégis mire vagyok még képes. Olvasgattam, hogy egy Főnix mégis miket tud. És hát néhol tátva maradt a szám. Közel se fedeztem fel magamban mindent és ez egyre jobban zavar.

Igen, már teljesen elfogadtam, hogy segítenem kell nekik. Inkább már együttműködöm. Aztán ha a végére értünk, haza mehetek. Mert az biztos, hogy nem fogok itt maradni! Az első dolgom az lesz, hogy elmegyek a bátyámhoz, most rá lenne a legnagyobb szükségem! Míg a méreg erősen dolgozott bennem, addig is egyfolytában rá gondoltam. Hogy azt se tudja, hogy itt vagyok, hogy mit kell tennem és így nem veszíthet el! Nem bírná ki. Hiába van ott neki a családja, azért elég szoros kötelék van közöttünk, annak ellenére, hogy nagyon ritkán találkozunk. A távolság csak még közelebb hozott minket egymáshoz. Ez általában nem így szokott lenni, de már csak mi vagyunk egymásnak. Ő se nagyon tartja apával a kapcsolatot, és ez teljesen érthető. Bár kettőnk közül én vagyok a makacsabb, ők évente egyszer meglátogatják. Én mióta elköltöztem vagy kétszer voltam ott. És hát nem két éve költöztem el...

Lokival azóta nem beszéltem, hogy lent jártam nála a cellasoron. Hiába mindannak, amit ott elmondott nekem, még mindig van bennem egy kis kétely. Meg kellene vele beszélnem, de nem akarom azt se, hogy miattam kerüljön bajba. Odin biztos nem örülne neki, és rajta vezetné le a mérgét. Az elmúlt két napban nagyon sokat agyaltam a csínytevések istenén is. Hogy mi lehetett igaz, és mi nem. Egyből az a délután ugrik be, amikor elmentünk lovagolni. Ott olyan jót beszélgettünk és olyan őszintének tűnt. Nem lehet, hogy azt megjátszotta! A bálon történtek is erre utalnak. Mármint, hogy őszinte volt velem végig. Lehet, volt az elején benne rossz gondolat, hogy átad a Tükörvilágbelieknek, ezzel próbálva hatalmat szerezni. De mikor közöltem vele, hogy van valakim, akkor az arca és a szeme mindent elmondott. Én magam se tudom, hogy mi zajlott le bennem akkor. De egy biztos, abban a pillanatban nem gondoltam Damianre. Egyszerűen csak meglepődtem.

Kezeim lángra lobbannak, majd a kikészített célpontokra fókuszálok. Van köztük emberalakú bábu, virágcserép és pár vékonyka bot. A célzásomat pontosítjuk most Thorral. Sok ilyet csináltunk már ma és egyre jobban megy. Olyannyira, hogy most mindegyik célpontot eltalálom.

-Szép – lép mellém, amint befejezem és a kezem se lángol már. – Sokat fejlődtél.

-A sok gyakorlás teszi – mosolygok rá.

-Azért némelyiknél elég dühös voltál – pillant rám. – Látszott a mozgásodon. És ne hazudd azt, hogy már jól vagy – ráncolja fel a homlokát.

-Jó - nevetek fel. – Csak tudod, már kezdem unni, hogy mindig mindenki ezt kérdezi. És könnyebb annyival lezavarni, hogy azt mondom, jól vagyok. Ami egyébként így is van – nevetek fel.