| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XLII.

| Ne legyél az, akinek apánk lát téged. Legyél az, akinek én látlak! |

A fekete-fehér képen egyértelműen az a nő néz vissza rám, aki felnevelt bennünket. Aki mindent meg szeretett volna tenni annak érdekében, hogy boldog családban éljünk. Hatalmas szeretetet kaptunk felőle, mindannak ellenére, hogy apánk milyen volt. Nem csak vele, hanem velünk is Bennel. Annyira szeretett bennünket, mi pedig még jobban őt. Mindig minket helyezett előtérbe, bármiről is volt szó, nem számított, ha ő kimaradt belőle.

Biztonságban akart bennünket tudni. Mindig megvédett apától, megmentett tőle. De magát már nem tudta. És azon a sötét napon, amikor autóbalesetet szenvedtünk és elveszítettük, tudtam, hogy az életem fenekestől fel fog fordulni.

Onnantól már csak ketten voltunk Bennel, csak egymásra számíthattunk. Nem állt mellettünk egy felnőtt, csak a mindig részeg és erőszakos apánk. Magunkra voltunk utalva.

Ugyanaz a nő van a papírra rajzolva, mint aki engem felnevelt. Minden egyes vonása teljesen megegyezik. Szőke haj pont, mint azelőtt az enyém. Kis pisze orr, tökéletes bőr, szelíd szeretetteljes mosoly. A szemében pedig fájdalom ül, melyet mindig is próbált leplezni. Legalábbis előttünk. Annyi a különbség, hogy mellkasát nem egy régi póló vagy épp egy kopott pulóver fedi, hanem egy gyönyörű asgardi ruha.

Nem gondolkodom. Tisztában vagyok vele, hogy amit tenni akarok, azzal csak még jobban ártok magamnak. A fejem annyira zúg, hogy nem tudok tisztán gondolkodni. Sőt egyáltalán nem tudok. Fülem sípol, miközben a többiek kérdések sokaságát teszik fel nekem és Odinnak. A remegésem alábbhagy, helyét a düh veszi át. A kialakult vitának köszönhetően senki sem veszi észre első lépéseimet.

A lábam, mintha magától mozogna. Először csak megfordulok, majd lassan egyik lábamat helyezem a másik elé. Fokozatosan gyorsulnak a lépteim. A többiek csak akkor veszik észre, hogy eltűntem, amikor meghallják a hatalmas ajtók nyikorgó hangját. A küszöböt átlépve rohanni kezdek.

-Desy! - Kiáltja utánam Loki. Elsietünk egymás mellett egy katonával. Arca félelmet sugall, de nem állok meg. A végtagjaim maguktól mozognak, ha akarnék sem tudnék megálljt parancsolni a lábaimnak. Nincsenek tiszta és értelmezhető gondolataim. Csak az üresség és a fájdalom honol testemben.

-Királyom, ezt látnia kell! - Torpan meg Odin előtt a katona.

-Ne most! - Csattan fel. Hangja mennydörgés-szerűen visszhangzik végig a könyvtár poros polcai között. A katona megrezzen, de kitart.

-Az Árnyakról van szó! - Lihegi.

-Menj Desy után, én ezt elintéz... - Thor Lokihoz intézi szavait. Vagyis hozzá szerette volna, azonban testvére már a nyomomba szegődött.

Kiérve a palotából sem lassítok. Végigszaladok a népes utcákon, a helybéliek meglepetten fordulnak utánam. Majd suttogni kezdenek, ahogy Loki is elszáguld mellettük. Desy, hova mész? Nem válaszolok, csak szaladok tovább. Légzésem szaporább lesz, tüdőm szúrni kezd. A hideg levegő már égeti a torkomat. Kérlek, várj meg!

Már látom a hatalmas aranyozott kapukat, mely mögött a szivárványhíd húzódik. A távolban pedig ott a Bifröszt. Talpam alatt a talaj megváltozik, egyszerre kemény és puha, ahogy kiérek a hosszú hídra. A színek kavarognak minden egyes lépésem alatt.

Már látom Heimdallt, ott áll a bejárat előtt. Alakja egyre nagyobb lesz, ahogy közeledek felé. Szorosabban fogja markában az aranyozott kardot, mellyel a gépezetet lehet aktiválni. Ő az, aki lát mindent, aki elől nem lehet elbújni. Sarkon fordul és bemegy a félgömbbe.