| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XLIV.

| Te nem rendeztél ekkora felfordulás, mint ezek |

Nika pár másodperccel hamarabb ér a fővárosba, mint mi, így Thor őt kapja el egy szóra. Barátnőm kezébe nyom valamit, majd a Mjölnir segítségével tovább is száll, bele a csatába. Próbálom elszakítani a tekintetemet a városról, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Az út, melynek a közepén állunk, úgy néz ki, mintha már hetek óta háború dúlna rajta. Pedig csak egy fél órája kezdődhetett az egész.

Autók égnek, egy busz tőlünk jobbra fel van borulva. Az épületekből hol kisebb, hol nagyobb darabok hiányoznak. Ablakok sokasága van kitörve, az üvegdarabok ropognak a menekülő emberek talpai alatt. Egy vastag betonoszlop kettétörve hever az út közepén. Ami pedig még ezeknél is rosszabb, hogy látok olyanokat, akik többé már nem fognak felkelni a piszkos aszfaltról. Midgárdiakat és asgardi katonákat egyaránt.

Loki nem hezitál, megragadja a könyökeinket és behúz az egyik felhőkarcoló takarásába. A vállamat ugyan már Nika meggyógyította, elállította a vérzésemet is, de még sajog.

-Ezt Thor adta - lép elénk Nika. - Azt mondta, helyezzük a fülünkbe.

-Szuper! - Lokival mindketten elveszünk egyet. - Így összeköttetésben leszünk Thorékkal - magyarázza barátnőmnek. Miután mindhárman behelyeztük a fülünkbe a kis szerkezetet, egy gombnyomással aktiváljuk. Jelenleg csend van a vonal túlvégein.

-Hogyan tovább? - Nika próbálja leplezni, hogy fél, de én kihallom a hangjából, látom a tartásán. Vállai alig észrevehetően megfeszülnek, ujjával azt a szíját babrálja, mellyel a derekára vannak erősítve a fegyverei.

-Próbáljatok meg nem meghalni! - Azt hihetném, hogy poénnal próbálja meg feloldani a bennünk megcsomósodott feszültséget. De, amikor a szemembe néz, aztán pedig Nikáéba, tudom, hogy ezt nagyon komolyan gondolja. - Nekünk az az elsődleges feladatunk, hogy megtaláljuk a Vezetőt. - Feszült bólintás a válaszunk. Az érzelmeim megpróbálnak a felszínre törni, de visszanyomom őket. Nem veszíthetem el az önuralmamat, a tiszta gondolkodásomat. Most nem! Andrea. Tudom, hogy lényegtelen, de mégis átküldöm ezt az egy szót Lokinak a kötelékünkön keresztül. Egy pillanatra megfeszül. Nika kipillant a fal takarásából, szemrevételezi, hogy áll jelenleg az út. Úgy hívták? Érkezik a kérdés. Felém fordul és a szemembe néz. Bólintok, mire ő megsimítja a kezemet.

-A terv tehát pipa! - Fordul vissza Nika. - De hogy fogjuk ebben a hatalmas zűrzavarban megtalálni?

-A csodás idomokkal rendelkező, szőke, démoni nőt? - A hang olyan hirtelen érkezik a fülesünkből, hogy egy pillanatra összerezzenek. Loki állkapcsa megfeszül. - Csak mert, ha őt keresitek, akkor a Toronnyal szembeni tetőn napozgat. Egyébként kézcsókom a hölgyeknek - Nikával ráncba szalad a homlokunk. - Tony Stark vagyok!

X

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz pár sarokkal feljebb jutni, de még mindig nem sikerült elérnünk a Tornyot. Elkeveredtünk egymástól Lokival és Nikával. De a fülesünknek és a Lokival köztünk húzódó kapocsnak köszönhetően tudom, hogy minden rendben van velük. Már, ha ebben a helyzetben lehet ilyen egyáltalán. Fehér ruhámat és páncélomat már foltokban fekete vér borítja. Tőreim egytől egyig mocskosak az Árnyaktól. Vállamban olyan fájdalom lüktet, ami azzal fenyeget, hogy nemsokára kiszakad a törzsemből.

Egy hatalmas, eget rengető üvöltés hangzik fel mögöttem. Sarkon fordulok és látom, hogy egy Árny épp le akar rám sújtani. Magam elé emelem a tőrömet, de nem kell bevetnem. Egy zöld, nálam legalább kétszer nagyobb monstrum a magasba szökken és könnyűszerrel kilapítja az ellenséget. Vére az arcomba fröccsen. A zöld férfi megfeszíti izmait, a szemembe néz és tovább áll.