| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XXII.

| Tudtam, mit csinálok |

-Most mit szeretnél? – teszi fel kérdését a csínytevések istene. Mióta megbeszéltük, hogy a csata végeztéig hagyjuk azt, ami kettőnk között van – vagyis lehetne –, nem sokat beszéltünk. És nem amiatt, mert most megharagudott volna érte, megérti. Tudom. Inkább amiatt, mert volt mit feldolgoznom a visszavezető úton. Agyaltam. Már a palota lépcsőjét koptatjuk, úton vagyunk a hálószobáink felé. Nem tudhatja meg, mit szeretnék, leállítana. Vagy velem jönne. Én pedig most egyedül szeretnék beszélni Odinnal.

Átfutott az agyamon az is, hogy nem most beszélek vele, hanem mondjuk a csata előtt említem meg neki. Vagy miután végeztünk. Feltéve, hogy élve vissza jutok. De nem. Hazudott arról, hogy mi történt a bátyámmal. Hagyta, hogy szenvedjek, hogy összeroppanjak. Tudta jól, hogy nekem már csak ő van. Mégis megtette. Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvel, hogy mást várt. De ezzel igenis átlépte azt a rohadt határt. Nem, nem fogom megölni. De nem fogja megköszönni azt, amit kapni fog tőlem.

-Lefekszem – kapja meg a válaszom kisebb hallgatás után. Nem nézek rá, csak a lépcsőfokokat figyelem.

-Biztos? – ráncolja fel kérdőn a homlokát.

-Igen – pillantok rá. – Fáradt vagyok, sok volt ez most. Majd holnap beszélek Odinnal – tudom, hogy erre volt kíváncsi. Hogy mikor akarom számon kérni a királyt. Holnap. Remélem, el is hiszi.

-Rendben – bólint rá. Időközben felérünk a megfelelő emeletre, és mivel az én szobám közelebb van a lépcsőhöz, így az ajtóm előtt állunk meg. – Ha szükséged van valamire, szólj!

-Tetszik ez a Loki – mosolyodom el halványan, majd lenyomom a kilincset. Ám még mielőtt beléphetnék a küszöbön, Loki megfogja a kezem és maga felé fordít.

-Szóval tetszem? – hátam találkozik az ajtófélfával. Loki magasabb nálam, így fel kell rá néznem. Szemei csillognak, de nem a könnyektől. Testemben az izmok megfeszülnek, amikor egyik kezemen végigsimít.

-Nem ezt beszéltük meg – súgom. Olyan közel került hozzám, hogy még a suttogásom is hangosnak tűnhet. Lépések zaja üti meg a fülünket. Nem épp a legbiztonságosabb az ajtóban így állnunk. Ki tudja, ki jön erre. És még több bajt nem akarok egyikünk fejére sem hozni. Loki látja, hogy idegesség fut végig rajtam a léptek hallatán. Elvigyorodik. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, elolvadnék a mosolyától. – Jön valaki – próbálom meg eltolni magamtól. De amint elengedem, hogy belépjek a szobámba, ő pedig ki, vissza is lép. Eddig is iszonyú közel állt hozzám, de mintha most még közelebb lenne.

-Nem erre jön – súgja a fülembe, mire kellemes hidegrázás fut végig a hátamon.

-Honnan tudod? – súgom vissza, viszont arra figyelek, hogy az ajkammal kicsit megérintsem a fülét. Mély levegővétel a válasza elsősorban. Úgy helyezkedek, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Jól ismerem a palotát – válaszolja. Tekintetünk szinte összenőtt. – Sokáig tartott rájönni, de rengetegszer mentettek már meg ezek a kis apróságok.

-Hát persze – mosolyodom el. A csínytevések istenének tekintete most az ajkamra siklik. Még mielőtt bármit tehetne, megszólalok. – Jó éjt, Loki! – Azzal átbújok a karja alatt, ő pedig kilép a folyosóra.

-Jó éjt Úrnőm!

X

Szerencse, hogy Odin dolgozó szobája – ahol rá találok – messze van a hálótermektől. Ha nem így lenne, felvertem volna a testvérpárt és Friggát azzal, hogy egy lángcsóvával töröm be az aranyozott ajtókat. Odin az asztala előtt áll, a csattanásra és a kisebb hőhullámra azonnal sarkon fordul. Kezeim körül lángok láthatóak, és tekintetem is narancssárgán izzik.