| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XXVIII.

| Képtelen vagyok róla beszélni  |

Reméltem, hogyha újra felébredek - már ha felébredek - , akkor a fájdalmaim nagy része már nem lesz jelen. Most viszont mintha még jobban sajogna és égne mindenem, mint azelőtt. Egy ideje már ébren fekszem a puha ágyban, nem volt még erőm kinyitni a szemeimet. De még így is sikerült arra rájönnöm, hogy egy átlagosnál nagyobb ágyban fekszem, és van még itt velem valaki.

Nagy nehezen felnyitom a szemhéjaim. Nem a palotában vagyok. A barlang falai göröngyösek, a kialakítása mégis otthonos. Rengeteg gyertya ég, ez ad némi sejtelmes fényt. A barlang bejárata - amit épphogy látok a különálló helyiség fátylai és függönyei mögül - nem nyitott, függönyök lógnak a magasból teljesen a fekete járólapokra.

Sikerül felülnöm, hátamat a puha párnáknak vetem. A mellkasomra húzom a takarót. Ekkor tűnik csak fel, hogy testemet már nem borítja vér és kosz. Tiszta ruhát is adott rám valaki, illetve hajam is makulátlan már. Szemeim azonnal könnybe lábadnak, amint meglátom a hegeket a karomon. Lejjebb hajtom a takarót. Mindenhol ott vannak. A mellkasomon, hasamon és végig a lábamon. Nem kell megnéznem, hogy tudjam a hátam is ilyen. Ezektől már sosem szabadulok. Könnycseppem a mélybe hullik. Szorosan magamra húzom fehér paplanom, eltakarva vele elcsúfított testemet.

Az egyik függöny susogására felnézek. Loki a nem megszokott ruhájában áll a barlangba kivájt szoba boltíve alatt. Melegítőnadrág és pulóver van rajta.

-Szia! - Köszön lágyan. Szemeimet összepréselem, arcom eltorzul, ahogy sírni kezdek. Ujjaim elfehérednek, ahogy rászorítok a takaróra a mellkasomon. A matrac besüpped mellettem. Hagyom, hogy Loki magához húzzon, átöleljen. Ujjai finom táncot járnak a felkaromon. Nem mond semmit, hagyja, hogy kisírjam magamat, hogy kiadjam magamból a fájdalmat.

-Meddig? - Kérdezem rekedten.

-Ne most! - Leheli, majd érzem, ahogy ajka megtalálja a fejem búbját. - Előbb pihend ki magadat.

-Tudni szeretném - hangom remeg a sírástól és a felvillanó képektől. Elengedem a takarómat végre és átölelem Loki törzsét, fejemet mellkasára hajtom. Nem válaszol azonnal, gondolkodik elárulja-e, meddig tartottak odalent.

-Két hét volt - válaszát hallva testem megremeg. Loki szorosabban ölel át, fejét az enyémre hajtja. Nem szólunk többet, hagyja, hogy kisírjam magamat a karjaiban. Két hétig kínzott az a pszichopata odalent. És még csak meg sem tudtam, miért tette. Hogy mire volt ez jó az árnyaknak. Nem kérdezett semmit, az emléktörlésen kívül nem fenyegetett semmivel.

Nem tudom, meddig ülök Loki karjaiban, ahogy azt sem, mikor nyomott el az álom. Mikor felébredek, sötétebb van, időközben beesteledhetett odakint. Kibújva a takaró alól kiráz a hideg. Megpillantok egy hosszú nadrágot és egy pulóvert a bejárat melletti széken. Felkapom magamra őket. Félrehúzom a selymet és kilépek abból a szobából, ahol az ágy található. Olyan, mintha a palotában lennék, azt leszámítva, hogy itt semmi sem arany és a falak helyett itt sziklák vannak. Elfog a kíváncsiság, hogy mégis hol lehetek. Felfedezek egy fürdőt és egy konyhát. Pár könyv hever a kanapé melletti asztalon. Ahonnan kijöttem, ott még több volt a könyvespolcon.

Finom, hűvös szellő lengeti a barlang bejáratához felaggatott függönyöket. Összehúzom a szemem, nem tudom, jól láttam-e azt, amit. Loki nincs idebent. Elindulok ki. Lépéseim még nem a legbiztosabbak, lábaim már kevésbé fájnak. Nem úgy, mint a fejem vagy épp a hátam. Sebhelyes kézfejemmel félretolom a selymes anyagot. Megpillantom Lokit, ahogy a tó partján üldögél. Ez az a tó, amit ő mutatott nekem. A Hold és a vízben úszó foszforeszkáló halakon kívül nincs más fényforrás idekint. A közelébe érve meghallja lépteim, hátrafordul. Kinyújtja a kezét, ezzel segítve leülnöm. Összeszorítom fogaimat fájdalmamban. Kihúzom a kezemet az övéből, hogy szorosabban fogjam magamon a pulóveremet. Felvillan az a bizonyos zöld fény és a hátamat melegség tölti el. Magamra húzom a takarót.