| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XXVII.

| Fogd be vagy elvágom a torkod! |

Kínkeserves sikoly visszhangzik végig a sötét folyosón. Egyetlen gyertya sem pislákol a szűk járatban. Egyetlen fényforrás a két végén lévő ajtók alól szűrődik ki. Meglendül a kalapács. Kegyetlenül lesúlyt vele a karomra. Ismét velőtrázó, fájdalmas sikoly hagyja el a torkomat. Csont roppan, vér serken. A férfi pedig csak vigyorog és fel-felnevet. Miután végez az alkarommal, az ujjaim után nyúl.

Csontjaim már épek, összeforrtak. Mivel keze csontos és vékony, gyenge, így nem az öklét használja. Egy bokszkesztyűhöz hasonló, kicsit keményebb kézre való van egy bot végére erősítve. Amelyet, ha meglendít és jól céloz, eléri a kívánt hatást az arcomon. Bal szememmel már alig látok, úgy bedagadt. Orrom vérzik és eltörött. Jobb szemöldököm felett felrepedt a bőröm, vérem a szemembe folyik. Fehér hajam vége vörösen tapad a felsőtestemhez. Mikor újra lesújt, fejem félre csapódik. Beverem a szék fejtámlájába. Ismét megszédülök. De nem hagyja abba. Újra és újra megüt. Addig folytatja, míg el nem veszítem az eszméletemet.

Célba dob. Apró kis fém csillagokat dobál felém. Nem okoz halálos sebet, ahhoz túl kicsik a fegyverek. De kegyetlenül tudnak fájni. Lábszáraimban már összesen három van. Mellkasomból kettő, míg karjaimból öt áll ki. Vérem vékony patakokban folyik végig a testemen.

A csillagoknak nyoma sincs. Most egy kis tőrt tart kezei között. Apró vágásokat ejt mind a két alkaromon, fel teljesen a vállamig. Ezt követi a mellkasom, a combjaim. Nem emlékszem, mikor öltöztettek át. Fehér melltartó és rövidnadrág van csak rajtam. Amik inkább már rózsaszínűek a ráfolyt vértől.

Fordítva ülök a széken. Mellkasom neki préselődik a hideg háttámlának. Hideg ujjai hozzáérnek a bőrömhöz, ahogy kikapcsolja a melltartómat. Nem esik le rólam. Szabaddá akarta tenni a hátamat. Ostor csattan mögöttem. Rá kell harapnom a számba helyezett bőr darabra, amikor az ostor belevág a húsomba. Újra és újra lesújt vele. Ívben feszül a hátam minden egyes ütést követően. Vér folyik a hátamon, szerteszét fröccsen a szobában. A székem körül friss és már megszáradt vérfoltok tündökölnek. Könnyeim némán gördülnek végig az arcomon.

Zihálva zuhanok vissza a valóságba. Alig kapok levegőt. Éreztem mindent. Úgy fájt, mintha ténylegesen megtörtént volna. Igyekszem normalizálni a légzésemet. Melltartómon és nadrágomon nyomokban lehet már csak észrevenni a fehér színt.

-Tetszett? - Kérdezi izgatottan.

-Miféle beteg fasz maga? Hogy tud ilyeneket létrehozni azzal? - Állammal hetykén a gépezet felé bökök, melynek nagy részét továbbra is elfedi a feketeség. Még mindig tompa vagyok egy kicsit. A férfi egy pillanatra megdöbben, ezt a testtartásából olvasom ki.

-Létrehozni? - Motyogja. Nevetése olyan hirtelen tör fel, hogy összerezzenek. - Ezek a te emlékeid, Úrnőm! - A hideg végig fut a gerincemen. Emlékek? - Ezek mind megtörténtek - A padlóra meredek. Nem. Nem történhetett meg. A férfi kiolvassa félelmet tükröző szememből a gondolataimat. - Azta! - neveti el magát. - Védelmi mechanizmus! A legkegyetlenebb részeket elfeledtette veled? Olyan mélyre temette benned, hogy azt hitted, ez csak illúzió? - Ráemelem fátyolos tekintetem. Ekkor érzem csak meg. Az egész testem sajog és lüktet. A hátamon érzem az ostor nyomát, amelyek életem végéig ott lesznek majd. Végig pillantok a karomon, combjaimon. Észreveszem az apró kis vágásokat, a dobócsillagok okozta kis pöttyöket. Elered a könnyem. De a csontjaim. - Jó gyógyítóink vannak - mintha olvasott volna a fejemben. - A sebhelyeket kértem, hogy ne tüntesse el teljesen, viszont a csontjaidat mindig helyre hozattam - vigyorától elfog a hányinger. Mindig. Hányszor törhette el a csontjaimat? A karomat, lábamat és bordáimat.