| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XXV.

| Mélyen belül hallja a sikolyaidat |

-Desy! – Az ajtó felé pillantva meglátom Thort és... és Odint. Rémület fog el. Ez nem lehet! Nem lehetett ilyen idióta! A földön már nem Odint látom, ahogy eddig, hanem Lokit. Vállából és combjából vér szivárog. Köpenye megégett. Még mielőtt megelőzhetne bárki is, mellé sietek. Fejét a combomra fektetem.

-Miért csináltad? – szipogom, miközben leszakítom a pulcsim ujját és a vállán lévő sebre szorítom. Thor már a másik oldalán van és a lábán lévő sebbel foglalkozik.

-Nem hagyhattam, hogy bántsd – mosolyog rám halványan.

-Őt akartam és nem téged! – remegni kezdek. Erőm pulzálni kezd bennem. Majdnem megöltem Lokit.

-Semmi baj! – Véres kezével megfogja az enyémet. – Tudtam, mit csinálok.

-De én nem tudtam, hogy te vagy az – hangom remeg. – Meg is ölhettelek volna!

-Dehogy – szorítja meg a kezem. Nem tudom, hogy amiatt, mert testvére a lábát babrálja és fáj neki, vagy mert engem akar megnyugtatni. – Nem öltél volna meg engem, kedvesem.

Már nem tudom, hanyadszorra élem át. Öt után már nem számoltam. A bűntudatom minden egyes alkalommal erősebbé válik, mardos, belülről fal fel. Ahogy az is, hogy azóta sem tudom, hogy van Loki. Odin szerint nem sok kellett volna ahhoz, hogy megöljem.

Mikor a férfi kiragad az emlékekből, a könnyeim mintha nem ismernék azt a szót, hogy elég, hogy állj. Mérhetetlen félelem lesz úrrá rajtam. Egész testemben remegek az emlékektől.

Végig kellett néznem, hogy Loki a bál estéjén megment, majd azt, hogy majdnem megölöm. Aztán újra, újra, újra és újra.

A mellkasomat csúfító sebemből még mindig szivárog a vér. A sötét köpenyt és csuklyát viselő férfi az előző alkalommal kezdett el már nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is bántalmazni. Nem tudom, hány napja hoznak már le ide. Azt se tudom, milyen időközönként. Biztos vagyok benne, hogy nem napokhoz kötik. Hanem ahhoz, mikor szedem össze annyira magam, mikor gyógyulok meg annyira, hogy újra alávethessenek ezeknek.

Van egy karkötő a csuklómon, mely megakadályozza, hogy tudjam használni a képességemet, így gyógyulni sem gyógyulok olyan gyorsan. A fekete kőből készült ékszer össze van nőve a bőrömmel. A benne lévő lila ékkövek felvillannak, ha elő akarnám hívni az erőmet. A könyökhajlataim már zöldes, lilás színben játszanak a sok tűszúrástól. Gondolom, már nem lenne értelme az erőelszívó egyveleget belém fecskendezni, ezért döntött a karkötő mellett.

Nem tudom leszedni magamról. Próbáltam már. Mindig az lett a vége, hogy véresre csikarom a bőrömet a csuklómnál. Még most is sebes. Nem törődtek azzal, hogy lemossák rólam a vért. A jobb kézfejemen - az a kezem, amin a karkötő éktelenkedik - csurom vér. A rászáradt vörös folyadék már felrepedezett a kézfejemen, ujjaimon, beült a körmöm alá.

A mellkasomon éktelenkedő vágást akkor kaptam, amikor idehurcoltak. A véres vágófegyver a mellettem lévő asztalon hever. Ha el tudnám érni valahogy, akárhogy, lenne esélyem megölni ezt a férget.

De túl fáradt vagyok ahhoz, hogy próbálkozzak. Az elején nem hagytam magam. Próbáltam kitörni a székből, az engem idekísérő őrök szorító fogása alól. Az erőmet is próbáltam előhívni, hogy leégessem a húst a csontjairól, majd pedig hamuvá váljanak fehér, görbe csontjai. Sosem jártam sikerrel. Most már annyira fáradt vagyok testileg és mentálisan is, hogy feladtam.