| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XLV.

| Nem fogsz lemaradni a haláláról. |

Ismét vér szivárog az orromból. A térdem sajog, viszketni kezd, ahogy sokadszorra is a tető rücskös, kemény felszínéhez ütődik. Ahogy remegő lábakkal ismét felegyenesedem, egy pillanatra odatéved a tekintetem és látom, hogy vérem elkezdte elszínezni a fehér anyagot.

Az Árnyak Vezére, vagy ha úgy tetszik Királynője, a tető másik végében ácsorog. Mióta feljutottam hozzá, meg sem mozdult. Sötét felhő gyülekezik felettünk az égen, fekete szeme szinte izzik. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sötét szín ennyire tud világítani. A gyűlölet és a düh fénylik benne, ez árad a testtartásából is. Olyan erő lakozik benne, amit elképzelni sem tudtam mindezidáig.

A Varázsló, akit értem küldött, kellőképp legyengített, így nem vagyok erőm teljében. Már látva, mire képes, esélyem sem lenne ellene. Nem tudom, mit képzeltem, amikor otthagyva Lokit és Nikát egyedül szálltam vele szembe. Loki folyamatosan próbálja velem felvenni a kapcsolatot, de nem válaszolok neki. Nikát amúgy sem engedtem volna a nő közelébe, de biztos megsértettem, amikor átvertem őket és feljöttem ide.

Loki arcát pedig, amíg élek nem fogom elfelejteni. Az a meglepődés és fájdalom, ami kiült rá, amikor nélküle indultam el, megrepesztette a szívemet. Azok után főleg, amit odalent mondtunk egymásnak, amit tettünk. Nem volt ideje utánam jönni, mivel abban a pillanatban, hogy eltűntem, az épületben rengeteg Árny vetette rá magát. A kötelékünkön keresztül érezem, hogy nincs semmi baja. Sokkal erősebb, mint azok az üresfejű Árny Katonák, nem féltettem tőlük.

Tudom, hogy Loki próbál feljutni, de az előttem álló nő ezt nem hagyja neki. Hiába tűnik úgy, mintha teljesen rám fókuszálna, nekem szentelné minden képességét és figyelmét, ez közel sem így van. Én mindössze egy kis porszem vagyok. Mert amellett, hogy engem próbál távol tartani magától és próbál felhúzni, mellette irányítja a katonáit. Emiatt sem jut fel ide Loki egyhamar, hirtelen sokkal többen lettek az épület körül, mint azelőtt.

Muszáj kiköpnöm a számban felgyülemlett vért. Egy könnyed mozdulattal megtörlöm a számat és megengedek magamnak egy gyors pillantást az alattunk húzódó útszakaszra.

-Nem kell miatta aggódnod - a nő - azaz az anyám hangja - rideg, halált ígérő. Ismeretlen. Az igazié mindig lágy és meleg volt, még akkor is, amikor sírt, amikor fájdalmai voltak, hozzánk mindig szeretettel a hangjában beszélt. Ráemelem a tekintetemet. - Nem fogsz lemaradni a haláláról.

-Úgy, ahogy a lányod sem maradt le róla?

-Ő gyenge volt - enyhén oldalra billenti a fejét. - Nem értette, mit adhat számunkra a képessége, félt, így tovább adta. Ezzel megvéste lánya és férje fejfáját. Magának köszönheti, hogy elvesztette a családját - ereim izzani kezdenek a dühtől. Egy csepp bánatot sem hallani a hangjában. Nem gyászolja lányát és unokáját.

-Tévedsz. - Hagyom, hogy a képességem utat törjön, lángba borítva ezzel a karomat. - A lányod bátor volt. A jó ügy érdekében cselekedett, amikor találkozott velem. Segíteni szeretett volna, azt akarta, hogy te elbukj.

-És lám, mire ment azzal, hogy felvette veled a kapcsolatot - gúnyos grimasz ül ki az arcára. - Látom, semmit sem adott, vagy tett annak érdekében, hogy erősebb legyél - alaposan és lassan végigmér. Pillantása égeti a bőrömet. - Ideküldött egy gyermeket! Fogalmad sincs, mi rejlik benned, hogy mire vagy képes. Ezzel pedig a halálodba sétálsz leány.

-Azt majd meglátjuk.

-Nem csak magadat sodrod veszélybe, azzal, hogy idejöttél felkészületlenül. Hanem a párodét és a barátnődét is. A családod és a barátaid mind halottak lesznek, mire új nap virrad. - Ördögi vigyor terül el az arcán. - Abban pedig biztos lehetsz, hogy életben foglak tartani, csak hogy végig tudd nézni. Téged öllek meg utoljára!