| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XLVII.

| Megbántad, hogy közel engedted magadhoz? |

*Nika szemszöge*

Tálcával a kezemben sétálok Loki szobája felé. A frissen főtt ételek illatától megkordul a gyomrom. Ma még nem sikerült ennem. Mióta visszajöttünk a háborúból, mást sem csinálok, csak besegítek a palotában dolgozó Gyógyítóknak. Rengeteg sérült tért vissza. A hallottak számára inkább rá sem kérdeztem.

Amellett, hogy besegítek a sérültek ellátásában, nem voltam hajlandó elhanyagolni Lokit. Senki mást nem enged be azon az ajtón, csak engem. Mondjuk, nem is szívesen bíznám másra. Nekem van egy halvány fogalmam arról, hogy mit érezhet.

Bennem is egy űr tátong. Ha nem lenne ennyi teendőm, és nem Lokira figyelnék, valószínűleg engem is elemésztett volna a gyász. Bár esténként a sötétség rám talál.

Egyszerűen nem értem, hogy mi mehetett félre. Desy volt az egyetlen barátnőm. Az egyetlen, akit a kelleténél jobban közel engedtem magamhoz. Most pedig halott.

Késő este, mikor zombiként haza esek, sokáig csak fekszem az ágyban és a sötétségbe bámulok. Könnyeimet akkor már nem tudom visszatartani. Hiányzik! Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie! Haza kellett volna jönnie! Mindhármuknak.

Loki nem csak a párját veszítette el, hanem születendő gyermekét is. Eddig is érték sérelmek, nehézségek. De ez után, már sosem lesz ugyan az a férfi. Én pedig rettegek attól, mit hoz ki belőle az eset.

Az Árnyak Birodalmából már nem maradt fent semmi. Másnap még Thor és pár katonája vissza tudott menni, akkor még volt hova. De Desy testére nem bukkantak rá. Ami csak még nehezebbé teszi az egészet. Nincs kit eltemetnünk, nem kapunk utolsó pillanatokat vele, hogy beszélhessünk hozzá. Valószínleg itt is, ahogy Midgárdon is, csak egy fejfát fog kapni. Üres sír felett fog lebegni a neve.

Egy hét telt el a támadás óta. Loki ki sem mozdult a szobájából, senki sem mehet be hozzá rajtam kívül. Fogalmam sincs, engem miért enged a közelébe. Talán, mert régről ismerjük egymást, vagy mert Desy barátnője voltam. Vagy mert én látom el a sebeit. Amik egyébként elég szépen gyógyulnak. A kisebbek már másnap estére eltűntek, de a nagyobbak csak a napokban kezdtek felszívódni.

A hatalmas aranyozott ajtó előtt megállok. Mély, reszkető lélegzetet veszek. Megbizonyosodok róla, hogy egy kézzel is stabilan bírom-e tartani a tálcát, majd kopogok. Nem jön válasz. Sose jön. Benyitok és a szokásos félhomály fogad. A Hold halvány fényén kívül semmi nem ad világosságot.

Az ágy mellé sétálok és leteszem a tálcát a kis asztalra. Ekkor tűnik csak fel, hogy Loki nincs az ágyban. A fürdő felé pillantok. Se fény, se vízcsobogás. Kisétálok a teraszra, de ott sincs. Félelem kúszik a mellkasomba, fojtogat az érzés. Sietős léptekkel belépek a könyvespolcok közé. Semmi. Fényt teremtek a helyiségben. A szívem kihagy egy ütemet, levegő után kapok.

A tányérok és poharak össze vannak törve a szemközti falnál. Hozzávágta őket. Vérpettyekre leszek figyelmes az aranyozott padlón. Ahogy az ágyon is. Több könyv széttépve, darabokban hever a polcok között.

Hosszú szoknyám lobog, ahogy a folyosókon rohanok. Túl gyorsan veszem be a kanyart, ki kell nyújtanom a kezemet, hogy ne essek a falnak. Ellökve magamat kikerülök két őrt. A torkom már fáj a gyorsan bekapkodott levegőtől, szemem ég a könnyektől. Tüdőm feszül, próbál normálisan levegőhöz jutni.

Nem tétovázok, amint az ajtó elé érek, feltépem.

-Thor, azonnal... - elharapom a mondat végét, amikor meglátom, hogy a döbbent Thor mellett a Király pillant felém. A lábam azonnal a földbe gyökerezik, finoman fejet hajtok. – Királyom!