| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

L.

| Foglyul akarsz ejteni? |

-Hagyjon! – Rámarkol a csuklómra, megakadályozva ezzel, hogy hozzá érjek. Ekkor pedig megérzem. A kötelékünk hirtelen felerősödik, majd el is hal.

Desy elengedi a csuklómat, melyet azért kapott el egy pillanatra, hogy félre lökje. Mindketten ledermedünk és csak bámuljuk a másikat. Ez az egész csak egy látomás lett volna?

Az, hogy Asgardban ébredek, hogy mindenhol őt látom. A beszélgetés Nikával. Hogy azt feltételezte rólam, hogy hallucinációim vannak, hogy ez csak a gyász egyik fázisa. Hiszen olyan valóságos volt. Desyt láttam mindenhol, őt és a még meg sem született gyermekünket. Az egyik pillanatban itt állok, aztán Asgardban és most újra itt.

Meg tudsz menteni minket!

-Te csináltad? – lehelem a kérdést. Még nem tisztult ki teljesen a fejem. Fogalmam sincs, mi történhetett. Miért láttam azt, amit.

-Mit? – Zavart pillantása végig siklik rajtam, majd a kezére néz, ami még mindig kettőnk között van. Nem ért semmit, ahogy én sem.

Mikor megérintett, látomást idézett elő. Mindössze egyetlen pillanat volt az egész. Egyetlen rohadt, fájdalmas pillanat. Itt vagyok lent vele, nem veszítettem el. Itt áll előttem. Ő okozta a látomást. Ő szólt nekem, hogy meg tudom menteni. Őt és a gyermekünket.

Tekintetem a hasára siklik, ő még mindig a tenyerét bámulja. Vajon azért, mert ő is látta, amit én? Nem. Nem ez jött le a válaszából, a kérdésből. Arcvonásai sem adnak erre jelet. Ha látta volna, amit én, akkor nem így nézne.

Biztos a tudatalattija üzent. Az arcára pillantok.

Desy még odabent van, mélyen belül. Arra kér, hogy hozzam vissza az emlékeit. Fogalmam sincs, hogyan képes erre, de ez most egyáltalán nem számít. Ráérek később kideríteni. Van még esélyem visszahozni!

Segítséget kért.

-Te nem láttad? – tekintetünk találkozik. Az a gyönyörű barna szempár zavart, félelem csillan benne.

-Mit? – ismétli meg a kérdést.

-Semmit sem éreztél, mikor hozzám értél? Nem láttál semmit?

-Éreztem valamit – kezdi felhúzni magát. – Valami hirtelen megfeszült bennem, mélyen. Olyan volt, mint egy láthatatlan kötél tele fájdalommal, szeretettel. De aztán hirtelen eltűnt, mintha itt sem lett volna. Erőt éreztem.

-Most mit érzel? – Maga elé mered, de keze végre mozgásba lendül. Tenyerét finoman a hasára fekteti. Nem tudatos mozdulat. El van veszve, látni az arcán. Nem tudja, mi történhetett az előbb. Ez pedig veszélyes, nem tudhatom, mit vált ki belőle az, amit érzett.

Nincs biztonságban így tudatlanul. Én sem vagyok biztonságban. Ha nem emlékszik, hogy milyen hatalmas erő lakozik törékeny és gyönyörű testében, akkor nem tudja irányítani. A zavarodottsága és féleleme életre keltheti, ami nem végződhet jól.

De bassza meg, a baba sincs így biztonságban.

-Hányingert – egy pillanatra megáll bennem az ütő.

-Vannak rosszulléteid? Reggeli hányinger és hányás. – A második mondatomat már nem kérdésként teszem fel. Erre ő is felfigyel. Ha a baba életben maradt azután a robbanás után, akkor minél előbb látnia kell őket Nikának. Meg kell tudnom, jól vannak-e mind a ketten. Összevonja a szemöldökét.

-Honnan tudod?

Mert terhes vagy. Azonban ezt nem vághatom hozzá, azzal csak még jobban ráijesztenék. Nem hinne nekem, azt pedig végképp nem hinné el, hogy én vagyok az apja a gyermeknek, ami a szíve alatt pihen.