| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XLIX.

| Hallucinációid vannak |

Nem törődve azzal, hogy nézek ki, futólépésben haladok az utcán. Igyekszem kikerülni, nem felbukni az emberekben. Vannak páran, akik zavartan pillantanak utánam, sőt, olyan is akad, akinek tekintetében gyászt, sajnálatot vélek felfedezni. Ez pedig még jobban felhúz.

Már nincs messze Nika rendelője. Az egyik palotában dolgozó őrtől tudom, hogy a mai napra sokan vannak hozzá feljegyezve. Elvileg csak annyi időre szaladt volna ki, hogy eljöjjön hozzám az ebédemmel és vacsorámmal.

Nevetséges. Ezt már eljátszottuk.

A következő kanyart bevéve megtorpanok, szívem kihagy egy ütemet. Desy pillant vissza rám. Zavart mosoly jelenik meg gyönyörű arcán, sebhelye megmoccan a gesztustól. Nehezemre esik a légzés.

-Herceg, jól érzi magát?

Herceg. Pislogok egyet és már egy számomra idegen nővel nézek farkasszemet. Térdem megremeg, össze kell szednem minden erőmet, hogy ne essek a macskakőre.

Csak képzelődtem. Ő nem Desy. Szája mozogni kezd, azonban hangja, szavai nem jutnak el hozzám. Süket füleket találnak. Egy szaggatott lélegzetvételt követően sikerül mozgásra késztetni a lábaimat. Tovább indulok az utcán, azonban a nő zavart pillantását a hátamon érzem.

Ő nem Desy. Desy halott. Nem! Midgárdon van és nem emlékszik semmire. Nem emlékszik kettőnkre, arra, hogy megmentette a Kilenc Birodalmat, hogy ki ő valójában.

Vagy az csak egy rossz álom volt? Hiszen odalent voltam, vele. Beszélgettünk, próbáltam meggyőzni róla, hogy hallgasson végig. Igyekeztem a tudtára adni, hogy ismer, hogy van közös múltunk, és remélhetőleg még jövőnk is.

De, ha ott voltam, hogy kerültem vissza? Az utolsó emlékem az, hogy elküld a fenébe. Aztán itt ébredek a hálószobámban. Nem emlékszem a visszaútra, hogy mi történt az után a mondata után. Biztos, hogy nem hagytam volna csak úgy ott. Nem adtam volna fel!

Álom volt csupán...

Baromság!

Éreztem! Ott állt előttem, éreztem az illatát, láttam az arcát, puha ajkát, gyönyörű szemét és sebhelyes arcát. Megérintett és abban az egy apró pillanatban éreztem, ahogy a kötelékünk fellángol. Az nem lehetett az álom része, az igazi volt. Éreztem kettőnket, a szerelmünket. Hogy hozzám tartozik, én pedig hozzá.

Bepillantok az egyik pékségbe, ami mellett elhaladok és ismét megpillantom. Ott ül épp egy frissen sült croissant fogyaszt, előtte gőzölgő ital várakozik. Amint elfordítom a tekintetemet, ismét megpillantom. Most a virágárus előtt áll, a kínálattal szemez.

Nem, az sem ő.

Összepréselem a szemem és megrázom a fejemet. Próbálom kitisztítani az elmémet. Nincs itt. Nem lehet itt!

De mégis őt látom mindenhol. A kávézónál kihelyezett asztalnál beszélget két nővel. Egy férfi kezét fogva sétál el mellettem. Ott van a könyvesbolt előtt, a padon, a zöldségesnél. Akárhova fordulok őt látom.

Azonban nem ez az, nem ő az, ami miatt földbe gyökerezik a lábam. A parkban az egyik padnál áll. Fehér haja hosszú, gyönyörű fonatban van. Asgardi ruhájában úgy fest, mintha mindig is itt élt volna, mintha idetartozna. Egyáltalán nem szégyelli sebhelyes kezét, mellkasát. Sose szégyellte.

A következő pillanatban lehajol és az ölébe vesz valakit. Egy egészen aprócska, éjfekete hajú kislányt. Alig lehet több egyévesnél. Arcon csókolja a kislányt.