Túl a csúcson - Az új generáció

31. Fejezet - Dante Ocon

Dante Ocon (2052. szeptember közepe)

Az életemben hoztam olyan döntéseket, amelyek az egész életemre hatással voltak. Az első ilyen volt, amikor a motorozás mellett tettem le a voksom. Sokáig úgy gondoltam, hogy nekem nincs szükségem másra, ahhoz, hogy boldog legyek. Szerető család vett körbe barátokkal, akik támogattak. A tökéletesnek gondolt életemhez már csak egy nő hiányzott. A szerelemben nem éppen voltam szerencsés, általában a próbálkozásaimmal mindig mellé fogtam. Addig a pillanatig, amíg rá nem eszméltem, hogy végig ott volt a szemem előtt. Az ember érdekes teremtés. Általában mindig a távolba szemlél és nem veszi észre, hogy micsoda kincs lebeg a szeme előtt, míg a sors húz egy váratlan fordulatot a tarsolyából és szembeállítja azzal. A felismerés szíven üti és akarva akaratlanul ráeszmél, hogy a fenébe is eddig miért nem? Halványan elmosolyog rajta és ha késznek érzi magát tesz érte. Szerencsére elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy lépjek és sosem fogom megbánni. Ő lett az életem értelme. Korábban is bizonyos helyzetekben éreztem a rezgéseit, szinte tudtam minden gondolatát, mivel önmagamat láttam benne. Emiatt gondoltam mindig, hogy a kapcsolatunk sosem lehet több barátinál. Mégis, olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amik ép ésszel nem foghatók fel. Tudtam, hogyha lerombol, minden, amit felépítettem összedől, mint a kártyavár. A szívem mélyén viszont reménykedtem benne, hogy ez nem így fog történni, mivel ő volt az, aki igazán célt adott az életemnek. Olyat, amely során mindenre képesek vagyunk együtt és ez nem más volt, mint Clairita Leclerc, akit az életemnél is jobban szerettem, attól a pillanattól fogva, ahogy az eszemet tudtam.

Riával 2048. augusztus 10-e óta alkottunk egy párt. Több, mint négy éve voltunk együtt és pelenkás korom óta ismertem a szüleink barátsága nyomán. Ő volt a legjobb barátom, szerelmem, lelki társam. Előtte semmilyen titkom nem volt, ahogy előttem sem neki. Úgy olvastunk egymásban, mint más egy könyvben a betűket. A szerelmünk szárba szökkenése több hónapra tehető és sokan azt gondolják, hogy miért csak tizennyolc éves korunk után szembesültünk azzal, hogy a sors egymásnak rendeltetett minket? Az ember nem veszi azt észre, ami közvetlenül az orra előtt van akárhogy is keresi.
Ő jelentett számomra mindent és ezt az érzést sosem akartam elengedni. Erről sok mindenkit meg kellett győznöm. A szüleimet, akik látták a vívódásom, a legjobb barátomat, aki a bátyja volt, az ő szüleit, de legfőképpen őt. Miután ezeket bizonyítottam minden kitisztult.
2050 nyár végén költöztünk össze a saját lakásunkba. Clairi a második évét kezdte az egyetemen, amiből még kettő hátra volt. Édesapja, Charles Leclerc hosszas mérlegelések után egyezett bele az összeköltözésünkbe, mivel a lánya még nem fejezte be az egyetemet. A belénk fektetett bizalma és a szerelmünk győzte meg. Tudta, hogy teljes szívből szeretjük egymást és együtt bármire képesek vagyunk, amit bizonyítottunk neki számtalan alkalommal. Charral mindig a fontos dolgokat megbeszéltem. Ilyen volt, amikor a lányát először elhívtam randizni majd az összeköltözésünk. Bízott bennem. Mindenről nyíltan tudtunk beszélni. 2052. augusztus közepén határozott céllal hívtam félre beszélgetni Charles Leclercet.

Clairi szülei augusztusban vacsorát rendeztek a barátaiknak és a családtagoknak. Riával egy óra környékén mentünk át hozzájuk, mivel beszélni szerettem volna az édesapjával.
- Miért akarsz vele négyszemközt beszélni? – érdeklődte tőlem Ria, ahogy a szüleihez sétáltunk, akik pár utcával laktak arrébb.
- Az egyik munkatársam venni akar egy Ferrarit és édesapádnak a gyűjteményében van egy pár. – válaszoltam neki mosolyogva
- Ez igaz, de miért kell négyszemközt? – kíváncsiskodott
- Megkért rá Josh. – utaltam a tréneremre
- Furcsa. Úgy érzem valamit titkolsz előlem Dante Ocon. – vett szemügyre a Leclerc család bejárati ajtajában
- Nem kell bele látnod semmit életem. – mosolyogtam rá lágyan és végigsimítottam az arcán
- Ritkán vonulsz vele félre. Félnem kellene valamitől? – húzta meg a száját
- Semmitől. – vigyorogtam rá – Mindennél jobban szeretlek. – csókoltam meg lágyan
Reménykedtem benne, hogy az utolsó mondatommal le tudom zárni a témát.
- Mindennél jobban szeretlek. – mosolygott rám fülig érő szájjal – De még nem végeztünk.
- Nem titkolok előled semmit Ria. Szeretnék beszélni apuddal ennyi az egész. Ne láss bele semmit! – próbáltam meggyőzni
- Előbb utóbb úgyis megtudom. – puszilta meg az arcom
- Köszönöm.
- Maximum elvonásnak teszlek elébe. – kacsintott rám
- Nem tudom kibírná tovább? – nevettem fel
- Hidd el, van egy pár trükk a tarsolyomban. – csókolta meg a nyakam majd a fülem tövét
- Ilyenkor nagyon gondolkodóba tudsz ejteni. – simítottam végig a gerince mentén
- Szeretem az ilyen játékokat. – húzta sejtelmes mosolyra a száját
- Én is. – húztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam – Bemegyünk?
Halványan bólintott majd kopogott az ajtón és lenyomta a kilincset.
- Sziasztok! – kiáltotta
- Sziasztok!
Levette a cipőjét, majd a nappali felé szaladt egyenesen édesapja karjaiba.
- Hogy – hogy ilyen korán jöttetek? – érdeklődte tőle Char, miután adott neki két puszit
- Jöttem segíteni anyának, meg Dante beszélni akar veled valamiről.
- Miről? – emelte rám meglepetten a tekintetét, miközben kezet fogtunk
- Beszélhetnénk négyszemközt? – érdeklődtem tőle – Szia Nick! – fogtam vele kezet
- Cső haver!
- Hagylak is titeket. – igyekezett a konyha felé – Megjöttem anyu! – kiáltotta Liri olaszul
- Helló kicsim. Beraknád a süteményeket a sütőbe?
- Persze.
- Az iroda jó lesz? – érdeklődte Char
- Persze. – tördeltem a kezeimet idegességemben
- Minden rendben? – emelte rám Nick a tekintetét
- Persze, csak hosszú volt a szezon első fele. Jövőre aláírtam a Yamahához. Úgy érzem nagyobb sikereket tudok ott elérni. – magyaráztam nyugodt hangnemben
- Jössz akkor? – érdeklődte Char, aki elindult a dolgozószobája felé
- Megyek. – siettem utána majd becsuktam magunk mögött az ajtót.