Túl a csúcson - Az új generáció

57. Fejezet - Sharon Walker

Sharon szemszöge (2054. augusztus)

Az életünkben az emberek jönnek és mennek. Egyetlenegy biztos pont van ebben a körforgásban saját magunk. Akadályok, útelágazások, amik különböző fordulóponthoz vezetnek és mi magunk döntjük el, hogy merre tovább. Az én életem is egy elágazáshoz ért július közepén egy bizonyos személlyel. Megbíztam benne, megnyíltam neki, bármire képes lettem volna érte, azonban ő csúnyán darabokra tört és egy olyan oldalát mutatta felém, amire figyelmeztettek. Mégis miért hittem azt, hogy mélyen legbelül nem olyan? Azért, mert láttam azt, amit a külvilág elől elrejtett. Az igazi személyiségét, amely a sajátomat tükrözte vissza. Hónapokig áltattam magam, hogy én le tudom venni az álarcát. Mindenki meglepetten csodálta, hogy mit hozzunk ki egymásból egymást támogatva, azonban hiába voltam türelmes és megértő, lelkileg apró szilánkokra tört és ezt vissza akartam neki adni. Így elhatároztam magamban, hogy erős leszek és Luckas Leclerc azt kapja, amit én kaptam tőle. Tükröt állítok elé és ezáltal vagy egy mély gödörben kötünk ki vagy kisétálunk a fényre.

Ez az elhatározás akkor szökkent bennem igazi gondolattá, miután meg tudtam a tettének a valós okát. A silverstone-i futamhétvége során csak köszöntünk egymásnak és a szükséges fél mondatokat váltottuk. Amennyire lehet elkerültük egymást. Nem volt cinkos összenézés, kósza érintés. Távolságtartó voltam, akármennyire is láttam, hogy ugyanolyan állapotban van, mint én. Összetört, darabjaira hullott. A futam után haza utaztam Maranelloba és próbáltam rendet teremteni az elmémben. Csak magamra koncentráltam és próbáltam kikapcsolódni. Bizonyára ezt a főnökeim is észrevették, mivel Lando annyit írt üzenetben, hogy:
- Szabadságon vagy a Magyar Nagydíjig.
- Köszönöm. – írtam neki válaszul
Így megkíméltek attól, hogy a gyárban összefussak Luckassal, aki a megmozdulása után nem keresett. Napokig magamat hibáztattam, hogy én szúrtam el, ám egy nap mindent kitisztult.

Két futam közti szünetemet töltöttem. Délelőtt kitakarítottam a lakásomat majd megebédeltem. Felhívtam az ételszállítókat, hogy este hat órára hozhatják a vacsorámat. Éppen egy könyvet olvastam a nappalimban a kanapén felhúzott lábakkal, mikor csengettek az ajtómon. Felálltam az ülőalkalmatosságról és a bejárathoz igyekeztem. Kinyitottam és meglepetten néztem arra a személyre, aki a küszöbömön állt.
- Szia. – köszönt félénken
- Szia. Mit keresel itt?
- Beszélhetnénk? – érdeklődte
- Honnan tudtad meg a címem? – néztem határozottan a zöld szemeibe
- Phil mondta, hogy Maranelloban vagy, így felhívtam Matteot, hogy el tudna-e hozni? – mutatott a sötétszürke Ferrarira, aminek a vezetőülésében Luckas csapattársa ült.
- Ő küldött? – utaltam Luckasra
- Nem, de róla van szó. – válaszolta – Bemehetek?
- Igen. – bólintottam hozzá megerősítésképpen
Szélesre tártam a fekete hajú nő előtt az ajtót.
- Kérsz valamit inni? – érdeklődtem tőle
- Vizet. – válaszolta
- Máris hozom. Foglalj helyett a nappaliban. – mutattam a helység felé
A konyhába igyekeztem, miközben kényelembe helyezte magát a lakásom legnagyobb helységében az egyik fotelban. Két pohárral és egy üveg savas vízzel tértem vissza. Töltöttem egy – egy pohárral és az egyiket a kezébe adtam.
- Köszönöm. – tekintet rám hálásan
- Szívesen. – foglaltam szemben vele helyet a kanapén – Miért jöttél? – kíváncsiskodtam
- Úgy gondoltam, hogy tisztába teszem a sötét foltokat. Megérdemled, hogy tud az igazságot, hogy mi miért történt aznap este.
- Egyáltalán nem vagyok arra kíváncsi, hogy miért feküdtél le vele. – mondtam színtelen hangnemben
- Nem feküdtem le aznap este vele. Fontos számomra Luckas nem úgy, ahogy te gondolod. Ő mellettem volt nem egy mély pontomnál és segített belőle kilábalni. Miatta értem el mindazt, amit már sajátomnak mondhatok. Kis gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Egy osztályba jártunk általánosban majd középiskolában is. Ő beszélt arra rá, hogy merjem azt meglépni, amiről mindenki más a családomban lebeszélt. Idővel erőt vettem magamon és megalapítottam a saját cégemet és lettem sikeres abban, amit csinálok. – mesélte nyugodt hangnemben – Luckassal elég régre nyúlik a kapcsolatunk. Lelkileg támogatott és testileg segítettük egymás vágyait kiélni. Én voltam az egyik biztos partnere éveken keresztül a legjobb  barátnőmmel Paulával. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy nem akarom, hogy komoly kapcsolatba kezdjen. Épp ellenkezőleg!
- Nem értem, hogy mire akarsz célozni. – mondtam neki
- Mondtam neki, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy ezt csináljuk veled, de ő ragaszkodott hozzá. Rá akart jönni, hogy igazán mit érez irántad. Hiszen bárki, aki ránézett és ismeri, látta rajta, hogy megváltozott. Előtérbe került az a Luckas, aki a nagyapja halála előtt volt. Én pedig azt nagyon jól ismertem. Őszintén, mikor eljött hozzám és megkért erre először visszakoztam. A meggyőző képessége, azonban lyukat beszélt a hasamba. Neki akartam jót és arról győzködött, hogy így végre meglátja, hogy hogyan reagálsz le egy ilyen helyzetet. És ezzel talán a saját érzelmeivel is képes lesz farkasszemet nézni.
- Nagyon összetört. – ejtettem ki a szavakat
- Akárcsak saját magát. Belesétált a saját játékába és veszített. Sosem láttam még ennyire elveszettnek.
- Úgy látszik az élet egy hatalmas leckével ajándékozta meg. – mondtam elgondolkodva
- Igen és nagyon kijárt neki. – jelent meg egy halvány mosoly a szája szélében
- Miért mondtad el ezt nekem? – érdeklődtem
- Mert megérdemlitek a boldogságot. Eléggé spirituális személyiség vagyok és hiszek az olyan dolgokban, hogy van egy másik felünk a világban, akire, ha rá találunk boldogok lehetünk és meg kapjuk tőle azt a tiszteletet, megbecsülést, szeretetet, amire szükségünk van és cserébe mi is ezt adjuk neki. Egy olyan harmonikus kapcsolat tud létrejönni, amelyben nincsenek tabuk és akármi történik visszatalálunk a másikhoz. Ahogy egymásra néztetek én ezt a kapocst láttam köztetek, de tudtam, hogy Luckasnak szüksége van arra, hogy szembesítsék ezzel. Amikor a szemedbe nézett ugyanígy darabjaira hullott akárcsak te. Szenvedtek egymás nélkül. Az egotok felül van még emelkedve.
- Szerinted, ha szembe állítom saját magával tovább tud lépni?
- Te, hogy érzed magad, hogy meg tudtad az igazat, hogy csak egy színjáték csók volt az egész?
- Hogy vissza akarom neki adni és utána mindent helyre hozni. – válaszoltam elgondolkodva
- Akkor ezt kell tenned. Csak találnod kell egy olyan személyt, aki segít neked. Aki meg tud birkózni Luckas Leclerc haragjával. – ejtette ki határozottan a szavakat
- Már tudom is ki lesz az. – húztam meg a szám szélét – Köszönöm.
- Hiszek bennetek és tudom, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. – mosolygott rám
- Honnan veszed? – kíváncsiskodtam
- Te beláttál az álarca mögé, amelyet már több, mint tíz éve visel. Melletted kibontakozott a személyisége és ahogy egymásra néztetek, kézzel lehetett köztetek tapintani az összhangot és hogy összetartoztok. Ne engedd el Sharon! Ne mondj le róla! Ő is megérdemli, hogy valaki tiszta szívből szeresse és neked meg tudja mutatni, hogy mennyire tud szeretni. Őszintén kevés igaz szívű, jóindulatú sráccal találkoztam, de akármennyire is játssza a macsót, Luckas közéjük tartozik.
- Én is így látom. – értettem vele egyet
- Sok sikert kívánok nektek! – ölelt át egy pillanat erejéig
- Nem kell sietned. – próbáltam maradásra bírni, miközben magához vette a táskáját
- Matteo már vár rám. Nem akarom feltartani és a gépem is lassan indul.
- Köszönök mindent Rita. – öleltem át a bejárati ajtóban búcsúzásként
- Ne mondj le róla! – kiáltotta a kocsi ajtajánál
- Nem fogok. – válaszoltam neki mosolyogva
Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót majd leültem a nappaliban vissza a kanapéra. A lelkem megnyugodott és a szívem visszatalált a régi ritmusára. Megbékéltem, hogy nem én szúrtam el, csak Luckas megijedt és ezzel elkövetett egy hibát, ami visszájára is elsült. Nem baj, legalább szembenézett saját magával és én ezt folytatni fogom. Kezembe vettem a telefonom és előkerestem a névjegyzékemből a nevet. Együtt jártunk még egyetemre és a barátságunk, azután sem fakult meg. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot annak ellenére, hogy elsodródtunk egymástól. Ő volt az a személy, aki mindig segített. Három csörgés után megszólalt a dörmögő hangján:
- Helló Sharon!
- Szia David! A segítségedre lenne szükségem.
- Sejtettem, hogy eljön a pillanat. Tudtam, hogy valamikor be fogod rajtam hajtani. Miben tudok segíteni? – kérdezte nyugodt hangnemben
- Luckas. – válaszoltam tömören
- Nagyon kíváncsivá tettél. Mivel szeretnél visszavágni?
- A saját játékát játsszuk el neki. – válaszoltam mosolyogva
- Benne vagyok. Mikor?
- Magyar – nagydíjat követő bulin.
- Oké. Testi épségemet mivel garantálod? – nevette el magát
- Kemény fából faragtak nem? – kacagtam
- Az igaz. Remélem ezzel segítek nektek. Bármit a cél érdekében.
- Köszönöm David.
- Szívesen.