Túl a csúcson - Az új generáció

53. Fejezet - Nickolas Leclerc

Nickolas szemszöge (2054. április)

A 2053-as szezon vége a számomra elég érdekesen sikerült sok szempontból. November 16-ig versenyeim voltak. Szerencsére a korábbi évekkel ellentétben a Portimaoi versenyhétvége és a Le Mansi huszonnégy órás verseny időpontját felcserélték és június közepén rendezték meg. Számomra nagyon ideális volt, mivel az életem augusztusban hatalmas fordulatot vett és november 7-ig úgy is maradt. Olyan volt az életem, mint egy hullámvasút, amin voltak szebb és rosszabb napok, de nem panaszkodtam. Próbáltam a legjobb barátomban a lelket tartani, hogy ne hagyja el magát még jobban. Ez engem is felemésztett és a hétvégék sem sikerültek sokszor a terveim szerint. A szezon elején újoncként szárnyaltam és több éve a kategóriában versenyző jóval idősebb pilótákat utasítottam magam mögé. Az adrenalin száguldott az ereimben és úgy éreztem nem létezik lehetetlen, ahogy az LS53LM054-es Ferrarimmal száguldoztam. A kezdeti lelkesedésem nem fogyott el, de hogy szellemileg állandóan toppon legyek felemésztett. Augusztus végétől egészen január közepéig dohányoztam, hogy az idegeimet féken tartsam. Mikor édesanyám a Karácsonyi vacsora után meglátta, hogy az erkélyen elvonultan dohányzok lefehéredett és azt hittem ott kap szívinfarktust.
- Nickolas Raffael Herve Galahad Leclerc! Te meg mi az ördögöt művelsz?
- Levegőzöm. – válaszoltam higgadtan
- Ezt nem annak nevezném. – hadarta idegesen olaszul
A kezemre meredt és kapcsoltam. Egy mozdulattal eloltottam a cigit és meghúztam a szám, miközben a szemébe néztem, amik szikrákat szórtak.
- Bocs anya. Már csak rossz szokás. Ígérem leteszem.
- Mióta?
- Augusztus. Csak így bírtam az idegeimet féken tartani. Nem akarok magyarázkodni, de ahogy elszívtam az első szálam jótékony hatással volt rám és rászoktam. Mióta Emma jobban lett gondolkodtam, hogy leteszem mielőtt lebukok előttetek.
- Ha itthon gyújtasz rá biztos.
- Ígérem leteszem. – mondtam neki határozottan
- Rendben. Nehéz volt az év második fele. Remélem a következő jobb lesz. – szinte suttogta az utolsó mondatot
- Valami baj van? – érdeklődtem tőle, ahogy láttam az elgondolkodó arckifejezését
- Apád összeállította Lannel Luckas új mérnökteamjét. Kijelölte az új mérnököt, akivel januárban közli. Luckas majd februárban fog vele találkozni.
- Az remek. Ez a probléma is megoldódott, hogy Ron nyugdíjba ment.
- Igen, csak a bátyád elég forró fejű és ez a változás, ami érinteni fogja nem éppen kicsi.
- Mire célzol? – kíváncsiskodtam, miközben helyet foglaltunk a fűtött teraszon, miután bementünk az udvarról
- Remek szakember, de vannak fenntartásaim. Több éve dolgozik nálunk és hozzájárult a tavalyi világbajnok autóhoz. De az a gyár volt és apád közvetlen Lan alá akarja beosztani, így lesz olyan alkalom, hogy a szabadedzéseken ő adja az utasításokat a bátyádnak.
- Végtére is Ron is azt csinálta. Mi bújik meg a háttérben? Nem szoktál a mérnök teamen gondolkodni.
- Nem mondhatod el a bátyádnak! – nézett a szemembe határozottan
- Lakat a számon. – mondtam neki komoly hangnemben
- Egy harminc éves nő lesz az új mérnöke Luckasnak, Sharon Walker.
- Az szép. – húztam meg a szám – Van róla a képed?
- Nincs. Körülbelül 165 centi magas, sportos alkat. – kezdte felsorolni a jellemzőit, miközben elővettem a telefonom és felmentem a közösségi oldalamra hátha találok valami infót róla. Hamarosan rá is bukkantam a profiljára.
- Nem Luckas esete. – morogtam az orrom alatt
- Honnan veszed? – kérdezte meglepődve
- Egyszerű. Szőke, szép alakja van, de ismerem Luckast. – majd rákerestem a galériámból egy képre, amin Luckassal, Paulával és Ritával vagyunk rajta. – Ők az esetei. – mutattam meg a lányokat.
- Ők a volt osztálytársai középiskolából.
- Pontosan Paula és Rita. Szerintem semennyire nem hasonlítanak Sharonra és általában Luckasnak ilyen lányok jönnek be. – lapoztam tovább a galériámban
- Jó fiam, nem akarok a bulizásotokról képeket látni. – forgatta meg a szemeit
- Pedig, ha tudnád anya? – vigyorogtam rá
- Én is voltam fiatal és hidd el én is tudtam élni és szerettem bulizni. Via nénikéddel tudnánk mesélni róla.
- A csücsörítős szelfiejeitekről? – nevettem el magam
- Arról is. – kacagott
- Nagyon jó kedved van életem. – puszilta meg az arcát édesapám
- Nosztalgiázunk. – mosolygott rá csillogó tekintettel
- Miről?
- Anya azt mondja, ő is tudott élni és bulizni.
- Az biztos, hogy imádott táncolni. Via nénikéddel sokszor szabadultak el, de erről Enzo bácsikád jobban tudna mesélni. – kacsintott rám édesapám
- Te nem szerettél? – érdeklődtem édesapámtól
- Dehogynem. A srácokkal, mikor fiatalok voltunk rengeteget buliztunk. Az abszint és a vodka örök tartozéka volt a bulijainknak.
- Akkor miért mondjátok, hogy Lanre ütött Luckas?
- Mert én nem csajoztam. – nevette el magát érdesapám
- Én sem pasiztam. – húzta meg a száját édesanyám
- Jó ti voltatok a bulik jó gyerekei. – formált idézőjeleket bátyám az ajtófélfában
- Nem, csak én a tartós kapcsolatok híve voltam fiatal koromban is. – fordult felé édesapám
- Valahogy az nekem nem jön be. Nem jöttök be? Liri már megette a fél tálca krémest. Nem hagy nektek. – vigyorgott ránk
- Kislányom! Apádnak legalább egyet hagyjál! – sietett vissza édesapám a házba
- Anya! Apa megeszi az utolsó epres krémest! – kiáltotta Clairi
- Még van a hűtőben kicsim! – válaszolta édesanyám majd felém fordult – Ugye nem mondod el a bátyádnak?
- Dehogy. – álltam fel a kinti kanapéról – Szívesen megnézném az arcát mikor szembesül vele. – vigyorogtam rá
- Azt én is. – nevette el magát édesanyám – Majd a kamera felvételeket visszanézzük.
- Beosonunk?
- Beszélek Ricardoval, hogy megnéznénk azt a felvételt. Biztos nem fog ellenkezni.
- Benne vagyok. – csaptunk egymás tenyerébe – Fogadjunk, hogy ilyet a többi gyerekeddel nem szoktál csinálni!
- Az igaz.
- Bevallod végre, hogy én vagyok a kedvenced? – karoltam át
- Ezt sosem fogjátok belőlem kihúzni. Mindegyikőtöket ugyanannyira szeretlek.
- Csak engem egy picit jobban. – kacsintottam rá