Túl a csúcson - Az új generáció

13. Fejezet - Nickolas Leclerc

Nickolas Leclerc (2051. július vége)

A sebesség, a száguldás mindig is fontos része volt az életemnek. Nem hiába lettem autóversenyző. Minden ember, aki hasonló karriert kezdett el építeni magának, mint én, a Forma 1-ben akar versenyezni. Így volt édesapám, Sebastian Vettel a keresztapám, Lando a bátyám keresztapja vagy éppen a bátyám is. Azonban nekem nem a Forma 1 volt az álmom. Tizennégy éves voltam, mikor először egy teljes futamhétvégén vettem részt a GT kategóriában, mint néző. Édesanyám öccse Enzo vitt ki a futamhétvégére, mikor náluk nyaraltam Maranelloban. Ő ebben a kategóriában versenyzett éveken keresztül és több bajnoki címet is bezsebelt a Scuderia Ferrari csapatnak. Huszonévesként öt éven keresztül versenyzett a Formula E kategóriában, de a szíve visszahúzta a GT kategóriához és ott fejezte be az autóversenyzői pályafutását. A lányuk Penelope nálam két évvel volt idősebb, a fiúk Roberto pedig három évvel fiatalabb. Velük együtt vitt ki minket Vita, édesanyám gyerekkori legjobb barátnője, aki Enzo felesége volt a futamhétvégére. Szabad bejárásunk volt a paddockba és a Scuderia Ferrari csapat vendégei voltunk az egész hétvége során. Betekintést kaphattam ezáltal, hogy milyen is egy másik kategóriában lévő bokszutcai élet, mivel a Formula kategóriát kívülről betéve tudtam. Éveken keresztül sajnálatomra nem sikerült kijutnom újabb versenyre, azonban közel tizenkilenc éves koromban, amikor szünetem volt a Formula 3-ban sikerült kijutnom Enzoval egy újabb versenyre, aki örömmel tartott velem.
- Hogy tetszik? – fordult felém nagybátyám, ahogy a Scuderia Ferrari versenyautó mellett álltunk a bokszutcában
- Csodaszép. – álmélkodtam
- 780 lóerős motor, egyedi karosszéria és még rengeteg finomságot sorolhatnék. – jelent meg az egyik ott dolgozó a kocsi mellett – Helló Enz! Mi újság haver?
- Szia Toni! – fogtak kezet – Szeretném neked bemutatni a nővérem kisebbik fiát. – fordult felém
- Szia, Antonio Parini. – nyújtotta a kezét
- Helló, Nickolas Leclerc.
- Charles kisebbik fia? – nézett rám meglepetten
- Igen. – húztam meg a szám
- Ez más, mint a Formula 3 vagy a kettő. Az egyhez képest meg nem is mondom. – nevetett fel
- Az biztos. Gyönyörűséges. – néztem megbabonázva az átalakított autót
- Mondanám, hogy próbáld ki, de versenyhétvégénk van.
- Lehetne? – csillant fel a szemem
- Figyelj, egyeztetsz Enzoval és kihoz egy napra Mugelloba, amikor tesztelni szoktunk, ha érdekel.
- Toni a csapatfőnök, így van beleszólása a dolgokba. – világosított fel a nagybátyám
- Ja igen, ezt elfelejtettem mondani. Már tulajdonrészem is van, így senki nem akadályozhatja meg ha szeretnéd kipróbálni ezt a szépséget. – mutatott a kocsira
- Nagyon is. – vigyorogtam rá
- Hol versenyzel a 2052-es szezonban? – érdeklődte
- Formula 2 Prema Racing. – válaszoltam
- Egyenes út a Formula 1-be. Talán te is ott akarsz versenyezni? – kíváncsiskodott
- Igazából engem a Formula 1 nem vonz annyira. Sokkal jobban érzem magam, mikor egy hasonló autót vezethetek. Teljesen átjár az adrenalin és az agyam átkapcsol.
- Gondolom az utcai fajtáját.
- Igen. – mosolyogtam rá
- Igaz Charlesé picit fel van turbózva, de akkor sem szállhat versenybe ezzel.
- Sejtettem. – néztem a szemébe
- Kit látnak szemeim? Csáó Enz! – lépett mellénk egy férfi fülesben és piros ruhában
- Helló Paolo!
- Te pedig a kicsi Leclerc. – nézett rám vigyorogva – Szia Paolo Mazzini! A nagybátyád csapattársa voltam és jelenleg a Scuderia Italy vezetőmérnöke.
- Nickolas Leclerc. – fogtam vele kezet
- Talán csábítgatod? – nevetett fel Paolo
- Nem nagyon kell. – csatlakozott hozzá Enzo
- Mikor lesz a következő tesztünk? – kérdezte Paolot Antonio
- Augusztus közepén, három hét múlva Mugelloban. – válaszolta
- Ráérsz akkor? – fordult felém Antonio
- Igen. – vágtam rá
- Szuper! – mosolygott rám
- Engem meg sem kérdeztek? – kérdezte tettet felháborodással Enzo
- Te úgyis ráérsz nem? – fordult felé Antonio
- Az igaz. Üzletember vagyok, így szabad beosztásom van. – nevetett fel Enzo
- Remek. Később még egyeztettünk a pontos időponttal kapcsolatban. – tette a vállamra kezét Antonio
- Rendben. – mosolygott rá Enzo
- Giovanni hol van? – kérdezte Antonio Paolot.
- Interjút ad. Szerintem nemsokára jön.
- Rendben. Fél óra és futam.
- Fiúk, toljátok ki az autót a rajtrácsra! – adta ki az utasítást a szerelőknek Paolo
- Helyezzétek nyugodtan kényelembe magatokat bent! – irányított minket a bokszba Antonio
- Kösz srácok. – mosolygott rájuk Enzo
- Bármikor haver. – tette a vállára kezét Tonio majd a dolgára igyekezett
Enzoval leültünk egy – egy székre a boksz területén belül. Mindenki olajozottan végezte a dolgát. Az emberek sürögtek – forogtak és az idegesség egyáltalán nem látszott rajtuk. Mindenki a saját tempójában végezte az adott feladatát.