Egy másik világban

16. rész - Nonverbális varázslás

Visszavette az egyenruháját a talár kivételével és elindult a Bájitaltan tanterembe.

Reggel viszonylag fáradtan ébredt és készülődött el a futáshoz. A tegnap esti különórája elhúzódott, ezálltal a beszélgetésük is, ami következtében elég későn aludtak el. A korai órában ketten sétáltak végig a kihalt folyosókon. Be volt borulva, ezért viszonylag sötét volt még, így kétszer is átgondolta, hogy hová lép.

- Ismered Eminemet? - Haven hangja visszhangot vert a folyosón.

- Ki nem?

- Oh, oké - mosolyodott el. - És mit vennél fel, ha elmennél egy koncertjére.

- Miért mész koncertre? - lépődött meg Ida.

- Ja, nem - hazudta megvont vállal. - Csak kíváncsi vagyok.

- Te ilyeneken gondolkozol reggel 5-kor?

- Csak válaszolj a kérdésre - mondta, miközben megtartotta az ajtót.

- Hát, nem is tudom...Valami laza cuccot az biztos. A cipő meg tuti a Jordan-em lenne - kezdett bemelegíteni. - Miért te mit vennél fel?

- Nem tudom - rázta meg a fejét, miután leengedte a felhúzott térdét.

- Amúgy miért ráz le minket délutánonként mostanába Aura? - kérdezte, térdkörzés közben.

- Látod, ezt se tudom. Fura. Arra gyanakszom, hogy van valakije vagy alakuló vagy tényleg nem tudom - tárta szét a kezét.

- Lehet - vigyorodott el.

- Ki kell deríteni - vigyorgott Haven.

- Ki hát - somolygott Ida. - Hallod, muti már a körmöd amúgy - nyúlt a lány kezéért egy kis csend után.

- Tessék - tartotta oda.

- Ez marha jó!

- Köszi - mosolyodott el zavartan.

- M-es?

- Aha - bólintott.

- Titeket amúgy elengedtek hétvégére vagy ilyesmi? - csodálkozott a boszorkány.

- Nem - nézett rá furán.

- Akkor, hogy van körmöd? Magadnak csinálod? - kézdte el a törzskörzést.

- Jaa...Nem. A váltás között csináltattam - vont vállat. Megint hazudott.

- Oh

Az első két órájuk Bájitaltan volt. Piton szó nélkül beviharzott, egy mozdulattal felírta a táblára a receptet, leült a helyére és elővett egy könyvet. Egész órán nem szólt semmit, nem nezett fel, csak olvasott. Vagyis úgy nézett ki, csak tettette. A lány miután végzet a bájitallal volt ideje a férfit néznie. Sok ideig figyelte, az alapján pedig nem úgy tűnt, mintha ténylegesen olvasott volna. Csak valószínűleg túl sokáig nézhette, ugyanis a következő pillanatban a professzor az órán először felnézett. Egyenesen Havenre. Vetett rá egy gyors dühös pillantást, s már vissza is nézett. Fura. Hatalmasat sóhajtva visszafordult, és az üstben kihülő félben lévő bájitalt szugerálta. Még nem csinált ilyet. Mindig óráknak tűnő másodpercekig szemeztek, ami a lányt őrületbe kergette. Bár foggalma sem volt, hogy a férfi ilyenkor mit is gondolhat valójában. A világ legidegesítőbb dolga volt. És már, hogy a Roxfortban volt, másra, jobban szinte nem is vágyott, csak, hogy a bájitalmesterrel lehessen. A közelében akart lenni. Megakarta ölelni. Megakarta csókolni. A karjai között akart este elaludni. De nem tehette. Nem tehette, mert a szerelem egyoldalú volt. Az egyik legrosszabb érzés.