Egy másik világban

46. rész - Bájital főzés

- Mitől? - vonta fel a szemöldökét kérdőn, mire Haven szorosan átölelte.

Levegő után kapva, zokogva riadt fel. Álmában egy végetnem érő úton volt, két oldalán fenyőfa sorral. Kellemes idő volt. Mind a két fülét bedugva zenét hallgatott és futott. Békés álom volt...Egészen addig, míg a zene helyett hangos hörgést kezdett hallani, és fagyossá vált a levegő. A nyugalmát félelem váltotta fel. Nem nézett hátra, de tudta, hogy valami mögötte van. És azzal is pontosan tisztában volt, hogy mi. A hideg és a rémület a csontjaiig hatolt. Futott, ahogy csak bírt. Próbálta lerázni, de hiába. Érezte, hogy egyre közeledik hozzá. A fülest kihúzva a füléből a pálcájéért nyúlt, de bárhol kereste, nem talált. Egyre kétségbeesettebben menekült a dementor elől. Hol van már az út vége? Egyszer csak a semmiből egy fekete alak jelent meg mellette.

- Perselus? - döbbent meg Haven. - Hál' Isten! - látva a férfit, megnyugvás járta át. - Ugye van nálad pálca?

- Nincs, de feltartom, míg te elmenekülsz - mondta hátrapillantva.

- Biztos, nem! Perselus, eszedbe se jusson! - tiltakozott azonnal.

- Csak így védhetlek meg! - nézett mélyen a szemébe. - Szeretlek! - mondta, majd lefékezett.

- Perselus! - üvöltötte, hátranézve, de nem állt meg. - Ne! Perselus! - ordította, látva, hogy a dementor kiszipojozza a férfiből az életet. - Én is szeretlek - suttogta a könnyeitől fuldokolva, az álom ezzel viszont véget ért.

Haven a a könnyeit letörölve ült fel, hogy felkapcsolja a lámpát. Milyen idióta álom. Mégis olyan valós volt az érzés. A félelem és a fájdalom is. Mély levegőt véve összerezzent, ahogy az ablak felől zajt hallott. Látva, hogy csak Bogyó volt az, megkönnyebbülve döntötte hátra a fejét. Végiggondolva az álmát, nyomasztó érzés járta át a mellkasát, ahogy eszébe jutott, hogy mit mondott Perselus. A való életben is ezt gondolja, igaz?

*

Reggel fáradtan indult futni. A rémálom után sok időbe telt mire visszaaludt. Nem a félelem miatt, hanem mert Perselus-on járt az agya. Megint. Vajon a férfi is ennyit gondol rá?

Amikor lement reggelizni, a professzor megint ott volt. Ezúttal viszont egyedül, Sidney nélkül. Ahogy találkozott a tekintetük Haven sokadjára is teljesen elveszett az éjfekete szempárban. Nem tudva megállni, hogy ne piruljon kissé el, zavart félmosollyal nézett vissza a tányérjára. Érezve magán Perselus tekintetét, érdeklődve nézett rá. A professzor az ajtó felé pillantott, vissza Haven szemébe, majd felállt, és maga mögött örvénylő talárral kiment. A lány befejezve a tojásos pirítosát, egy ásítást elnyomva megitta a maradék teáját, majd elindult le a pincébe. Belépve Perselus lakosztályába, értetlenül fordult körbe. Nem volt ott.

- Itt vagyok - lépett be mögötte a bejárati ajtón. Haven mosolyogva pördült meg a tengelye körül. - A bájitalteremben voltam - lepett el mellette, majd a csípőjénél fogva magával húzta a háló felé. - Egyedül - tette hozzá kaján mosollyal, mire a lány összeszűkült szemmel nézett fel rá.

- Ne már! - húzta el a száját.

- Megígértem, tudom, sajnálom! - pillantott le rá. - Tényleg! - húzta lassan végig a mutatóujját az állkapcsán.

- Nem - sóhajtott, miközben a férfi a szekrényéhez lépett. - Egy ilyen dologgal nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna meg - mondta a gyűrüit forgatva, fel-fel pillantva a tőle nem messze álló bájitalmesterre, aki ingre vetkőzött, miközben a lányt figyelte. - Tényleg sajnálom, hogy nem hallgattalak végig! Hülye voltam, bocsánat!