Egy másik világban

44. rész - Visszafordíthatatlan tettek

- Professzor! - kiáltott ijedten Haven, ahogy meglátta, hogy mi történik.

A nagyteremből kilépve Perselus egy újabbat lökött Elijah-ba, mert a fiú nem volt hajlandó megmozdulni.

- Nem voltam elég érthető? - fújtatott dühösen.

- De, tökéletesen - törölte le a pulóvere ujjával az arcáról a vérét.

- Akkor induljon meg! - sziszegte szikrázó tekintettel. - Most! - a srác viszont továbbra se mozdult meg.

- Elijah, szerintem inkább indulj meg! - intett Nash, de Elijah rá se hederített. A fiú a haját kitűrve a szeméből, meredten bámult Perselus-ra.

- Utoljára mondom, hogy induljon meg, Shingleton, mert...

- Mr Shingleton - javította ki felvont szemöldökkel.

Perselus idegesen lépve egyet felé, a következő amit érzékelt, egy felé repülő rontás. Ahogy hirtelen elhajolt, hogy ne találja el, a mögötte lévő páncél hangosan csörömpölve hullott a földre. A professzor eltorzult arcal, egy másodperc alatt elkapta Elijah torkát és a falra nyomta. A fiú ijedten, elkerekedett szemekkel ütögette a bájitalmester kezét, de ő nem egedett a szorításból, csak erősített rajta. Perselus összeszorított állkapoccsal, minden mérgét kiadva tartotta a falon a srácot. Nem számított, hogy mennyien látják, hogy hányan szólongatják őt, túlságosan dühös volt. Már lilult Elijah feje, de még mindig nem engedte el.

- Professzor! - csapta meg a tömegből hirtelen egy hang a fülét, amitől visszatért a valóságba. - Professzor, engedje el! - Haven ijedt hangját meghallva az irányába kapta a fejét, majd lassan leendgedte a fiút. Elijah levegő után kapva, krákogva rogyott össze. A torkát fogva, kábán nézett fel a bájitalmesterre.

Perselus nézve ahogy Haven lefékez előtte, és kétségbeesetten a szemébe pillant, szétátkozva magá, óvatosan félretolta a lányt, majd elviharzott. Ó, hogy ő mekkora egy idióta barom. Nehezen véve a levegőt, a gallérját kilazítva sietett le a lépcsőn. Mit tett? Egy csapat lábdobogást hallva maga mögött, a lépteit méginkább felgyorsítva próbált elmenekülni. Elmenekülni, nyílván, mint mindig.

- Perselus! - kiabált utána Haven. - Kérlek állj meg! - kérlelte, de hiába. - Már egyedül vagyok! - próbálkozott tovább. - A lányok csak azért jöttek, hogy ne legyen annyira feltűnő!

- Gyere be! - mondta halkan, megtorpanva az ajtaja előtt.

- Mi történt? - csukta be maga mögött az ajtót Haven. A kérdést hallva Perselus hangosan, ingerülten sóhajtva támaszkodott meg a kanapé szélén.

- Én se tudom, hogy mi a franc történt! - ütött dühösen a kanapéba.

- Pálcát rántott? - sétált felé, összevont szemöldökkel.

- Igen - bólintott lassan. - Kevesen múlt, hogy nem talált el - nézett le a lányra. - Szemtelen volt én pedig elindultam felé - fordította oldalra a fejét. - Esküszöm, hogy nem akartam bántani, de ő azt hitte, ezért átkot küldött rám - nézett sajnálkozóan újra a lányra. - Nem tudom, hogy mi ütött belém...egyszerűen... - kereste a szavakat, de nem találta. - Ahogy a kezeim között volt...olyan mérhetetlen düh volt bennem, amiért bántott téged, és most engem is megtámadott, hogy teljesen elvakított - a szavak súlyát felfogva Haven, némán nézte Perselus-t, aki a tenyerébe temette az arcát. - Szőrnyeteg vagyok! - szólt keserűen. Haven óvatosan elvéve a férfi kezeit az arca elől, összekulcsolta az ujjaikat.

- Tudok egy jó helyet, menjünk el sétálni! - húzta maga után, Perselus pedig nem ellenkezett. A hálókörletükbe felszaladva elköszönt a barátnőitől, majd magára vett egy kabátot.