Stockholm sindrom × Befejezett *

3.Fejezet

   Ki is lenne az est fénypontja ha nem Mateo. Hatalmas nekilendülésel lökte el az előttem táncoló fiút. Úgy fújtatott akár egy megvadult bika, kábult szemein pedig látszott, hogy már nem volt szomjas.
       - Nem meg mondtam, hogy maradj távol tőle?! - Mutatott rá fenyegetően. Homlokom kissè össze ráncolva nèztem felváltva a kèt fiúra. Ismerik egymást?
       - Ugyan már tesó te is tudod hogy soha nem fogsz neki kelleni - nevetett fel harsányan, amiből arra következtettem,hogy a megèrzèsem nem csalt, tènyleg ismerik egymást.

   Meg fotgattam szemeim. Egyeszerűen ilyen nincs az egész világon. Mindenki tudja hogy mennyire heves természete van Mateonak. Többet ért volna csendben elsètálnia mint hogy neki álljon provokálni őt. Persze nem azèrt, hogy Mateot vèdjem. Semmi fèlekèppen sem, többször is úgy gondoltam,hogy egy kiadòs verès talán helyre rázná a dolgokat. Viszont láttam már verekedni ès pontosan tudom,hogy se kèp se hang mikor elönti a düh. Ami sosem vezet semmi szèpre, jòra.
       - Mit mondtál? - sziszegte fogai közt Mateo.
       - Jól hallottad. - szegezte fel állát tánc partnerem, majd a háta mögött fiúk hada sorakozott fel. Fel sem tűnt eddig,hogy társasággal van itt, a többiek szinte bele olvadtak a környezetükbe. Nem tudom ki lehet ez a srác, de a baráti társasága elèg vegyes volt ès az ital sem tett elèg kábává, hogy ne vegyem ezt èszre. Mind jò kondìciòban volt, többnyire feketèben, ès szinte mindegyik tetovált alak. Lehet,hogy tèvesen itèltem meg?
   A döbbenet nem csak rajtam söpört végig, az egész tömeg most csak azt figyelte el nyitott szájjal, hogy most mi fog történni. És amit még eddig sosem láttam Mateo dühösen fújtatva vissza hátrált majd elhagyta a házat.
   Pár percre rá mintha mi sem történt volna mindenki folytatta ott ahol abba hagyta. Èrtetlenül álltam a dolgok előtt, de elmèm annyira kimerült, hogy nem is igazán tudta már feldolgozni a törtènteket.

       - Kezd meleg lenni ide bent, nem sétálunk egyet? - szegezte nekem a kérdést a fiú.
       - Ami azt illeti nem lenne rossz. - mosolyogtam rá meg könyebbülve, hogy kicsit ki szabadulhattam ebből a közegből.

   A háztól nem messze volt egy tó arra vettük meg az irányt. Imádtam azt a helyet. Éjszaka csendes volt csak pár tücsök hangját lehetett hallani és gyönyörű volt ahogy a Hold megsütötte a víz nyugodt felszínét. Sokszor mentünk ki oda Saraval egy - egy rossz nap után lelkizni, vagy csak beszèlgetni.

   Már majdnem oda értünk a padhoz, nyugodt volt a hely és úgy gondoltam most illene megmagyaráznom a dolgokat mindentől függetlenül.
       - Sajnálom a buliban történteket - haraptam be alsó ajkam.
       - Semmi baj, elő fordulnak az ilyenek - mosolygott le rám.
       - A szüleim elváltak és hát nagyjából egy éve apám elhatározta hogy össze költözünk a párjával. Ezzel nincs probléma bírom a nőt, viszont sajnos Mateo is hozzá tartozik - nevettem el magam kínosan.
       - Mióta tart ez? - támaszkodott a padnak.
       - Már vagy fél éve, elképzelt magának egy kis világot amiben csak mi ketten vagyunk és azóta sem tágít tőle. Csak hát ez nagyon kihat az én életemre is, nagyon indulatos ezért a fiúk többsége ha tetszem is nekik akkor is elkerülnek - babráltam ujjaimmal. 
       - Semmi baj, tudom hogy gáz a helyzet, viszont biztos vagyok benne, hogy van olyan akit ez nem tántorít vissza. - Sóhajtott, ès mintha egy kis megbánást vèltem volna látni arcán. Nem èrtettem, valahogy nem passzolt ide ez az èrzès, de betudtam annyinak, hogy biztosan eszèbe juthatott valami a tèmával kapcsolatban.
       - Nem gond, azért én be biztosítom magam egy bocsánat kéréssel. - nevettem el magam kìnosan, pedig nekem sem kellett volna ìgy èreznem.
       - Én is szeretnék bocsánatot kérni. - Simított végig lágyan arcomon.
       - Dehát miért? - néztem rá mosolyogva mégis értetlenül.

   Egy kocsi kerekeinek csikorgására lettem figyelmes. Egy sötét Mercedes lehetett, bár a sötétben nem tudtam jòl kivenni ès az erős led fènyszòròktòl sem tudtam jobban szemügyre venni. Èlesen állt meg a hátam mögött én pedig értetlenül néztem vissza a fiúra. Agyam teljesen kihagyott abban a pillanatban ès nem tudtam időben reagálni a helyzetre.

       - Mi folyik itt? - Nèztem rá èrtetlenül, de ő csak mosolygott majd a kinyitott ajtó felé lökött egy ismeretlen férfi karjaiba. Aprò sikoly hagyta el a torkomat, amit pillanatok múlva egy kendő folytott belèm. Hiába rugkapáltam ők többen voltak. Kendő az orromon. Mi történik itt? Mosolyog rám. Kezd elsötétülni minden.

   Az utolsó emlékem a sötétség előtt a mosolya volt