Stockholm sindrom × Befejezett *

14.Fejezet

   Így utólag belegondolva gyerekes az, hogy bújkáltam Christan elől csak mert meg akart csókolni. Viszont ha a mellé sorolt érveket nézem nagy piros betűkkel  villog az elmémben, hogy mégis csak ő volt az aki megfigyelt hosszú hónapokon keresztül, majd elrabolt. Nagyon sok minden kavarog mostanában a fejemben. Itt az ideje, hogy bevaljam magamnak is, igazából vonzódom hozzá. Csak egyszerűen nem tudom elengedni azt amit tett, és lehet soha nem is fogom tudni.

      - Jut eszembe. - törte meg a csendet Dylan. - Feladatom van.
      - Miféle feladatod? - ráncoltam össze homlokom.
      - Hogy ne teljenek unalmasan a napjaid, és hogy saját magad is meg tudd védeni ha úgy adódik, ki kell, hogy képezelek.
     - És ez most mit is takar? - húzom fel szemöldököm.
      - Közeli harc és nem ártana, ha a fegyverrel is tudnál bánni. - kulcsolja össze kezeit.
     - Na neeem, biztos nem, erről nem volt szó, biztos nem vetem magam bele a maffiába. - pattantam fel.
     - Ez csak a saját érdekeidet védi, a többit beszéld meg Christanal - dől hátra.

   Pár percig még meredten néztem rá majd megindultam az ajtó felé, hogy megkeresem Christant. Tisztában vagyok vele, hogy mit csinál a maffia, de azt hogy ennek a része legyek az egyszerűen kizárt. Az hogy fegyvert ragadjak és elvegyem valaki életét, ez már nem játék.

      - Hol van Cristan? - kérdeztem az egyik őrt, mire az udvar felé biccentett.
   Idegesen indultam meg felé mikor megpillantottam
      - Mégis hogy képzelted ezt? - vágtam neki hevesen.
     - Á, szóval Dylan ismertette veled az új hobbid. - fonta össze kezeit mellkasa előtt.
      - Neked az csak hobbi, hogy embereket bántasz, és csak úgy kioltod az életüket?! - löktem meg mellkasánál fogva mire elkapta a kezeim.
      - Ide figyelj. - rántott közelebb magához. - Nekem sincs ínyemre ez, mert sosem kérném, hogy bántsd az embereket vagy egyáltalán bele foly ebbe az egészbe. Viszont kéntelen vagyok megtanítani az önvédelemre, mert hasznodra válhat még. - Simította meg arcom. - Nekem mostmár te vagy az életem és nem tudnám elviselni ha valami bajod esne.
   Lefagyva néztem szemeibe, megdöbbentett amit mondott. Menekültem volna ismét de a lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudom mitől ilyedtem meg jobban, attól hogy ilyen egyenesen fejezi ki gondolatait és érzelmeit. Vagy attól, hogy szívem akkorát dobbant, hogy szinte bele fájdult. Kétségbe esetten próbáltam vissza fogni az új érzéseim, ezért egy szó sem tudott kicsúszni száraz torkomon.
      - Csak gondold át. - megcsókolta homlokom majd elindult az ajtó felé.
Én pedig továbbra is ott álltam magam elé bámúlva hosszú percekig.

   Egyre inkább a könyv járt a fejemben. Lehet hogy észre sem vettem de már belecsúsztam ebbe az egészbe. Elfolytottam az érzéseim és ezt én is tudtam, tudtam hogy egyszer elő fognak törni, de még nem akartam.
   Ha tényleg így lesz, ha tényleg nem tudok majd az érzéseimen uralkodni, akkor igaza van abban, hogy meg kell tanúlnom megvédeni magam ebben az új világban.
   Szemeim a földre szegezve indultam meg szobám felé. Ahogy azt már megszokhattam Dylan ott állt már az ajtómban.
      - Legyen. - válasz gyanánt csak bólintott, én pedig nem fírtatva a dolgokat bevonultam a szobámba. Ezen már nincs mit átgondolnom. Holnaptól edzéseket kapok.

   Eloltottam az éjjeli lámpát majd kisétáltam a teraszra. Beültem a kis karosszékbe és a csillagokat bámúltam, próbáltam egy kicsit kikapcsolni ami olyan jól sikerült, hogy el is nyomott az álom