Stockholm sindrom × Befejezett *

19.Fejezet

      - Szerinted Christan ki engedne a kapun kívűlre? - frdultam ismét Dylanel szembe.
      - Hát hogy őszinte legyek nem adnám rá a fejem. - húzta el a száját.
      - Ez mondjuk teljesen jogos. - haljtottam le a fejem. - Pedig arra gondoltam hogy mivel elég jóban lettünk, amire már azt mondanám, hogy barátok vagyunk arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami programot. - emeltem rá ismét tekintetem.
      - Tracy a barátjának nevezett. - vágott hitekedő képet, amin nevetnem kellett. - Egyébként itt is egy csomó mindent lehet csinálni, fogadni merek hogy a ház egy csomó pontjáról nem tudsz még. - mosolyog rám.
      - Mint példáúl? - húzom fel kíváncsian a szemöldököm. Igaza volt, még mindig nem néztem körbe, perdig már elég régóta itt vagyok ami azt illeti.
      - Például nem tudtad hogy a hátsó udvaron van egy hatalmas medence. Vagy nem tudtad, a garázsban legalább öt nagymotor áll. - tette csípőre a kezét. - És nem mellesleg Christan a fejemet venné ha megtudná, hogy kettesben megyünk el valahová, rosszul jönne ki a dolog.
       - Rendben, akkor ideje lenne majd valami programot is csinálni. - ugrottam fel.  Ezek szerint Dylan jól tudta, hogy éveken keresztül hajtottam szeretett motromat. Nagyon rég ültem már rajta így teljesen felpörgetett a tény, hogy ismét motorra ülhetek.
      - Rendben, amint vissza értetek. - mosolyog rám.
      - Hogy honnan érek vissza? - néztem rá értetlenül mire a szája elé kapta a kezét mintha elszólta volna magát.
      - Most dolgom van majd később találkozunk. - majd fogta magát és elrohant. Szétett karokkal álltam és néztem távolodó alakját. Fogalmam sincs miről beszélt, de tekintetem Christenre vándorolt  aki még mindig az ajtónak támaszkodva figyelt. Kezét felemelve intett magához ezért elindultam felé.

      - Csúnyán ott hagytál a reggel folyamán. - húzott közelebb magához mikor oda értem.
      - Igazából csak nem szerettelek volna felkelteni. - húztam össze magam.
      - Nekem a legjobb ébresztő te lennél. - tapasztotta ajkait az enyémre. Gyengéden csókolt és közben arcomra tette kezét.
      - Megyünk valahová? - kérdeztem miután elváltunk egymástól.
      - Dylan ugye? - forgatta meg szemeit.
      - Igen.
      - Ami azt illeti igen. Kiruccanunk egy kicsit, feltéve ha neked is tetszik az ötlet. - nézett rám reményteli szemekkel.
      - Persze hogy lenne kedvem. - csillantak fel szemeim. Nagyon rég szerettem volna kimozdulni. - Mikor indulunk?
      - Amint össze pakoljuk a cuccaink. - mosolygott rám. - A szobádba tettem a bőröndöket, már csak arra várnak hogy tele tömd őket a lányos cuccaiddal.- emelte égnek a tekintetét.
      - Szégyen hogy több hónapnyi megfigyelés után sem ismersz. - toltam el magamtól. - Különben tisztában lennél vele, hogy nem a pláza picsa csapatot erősítem.
      - Dehogy is nem tudom. Pont ezért választottalak. - csókolta meg homlokom. - Na, szaladj és pakolj össze.

   Többször sem kellett mondania egyenesen a szobámba rohantam. Ahogy pakoltam a bőtöndöm ismét eszembe jutott a családom és Sara. Régóta nem gondoltam már rájuk, mintha már rég elengedtem volna őket. Fogalmam sincs mi lehet velük, de ami még elgondolkodtatóbb, hogy már nem is akarok erre gondolni. Csúnya ezt mondani, mert a szüleim mindig segítettek akár mekkora seggfejek is voltak néha. Mégis csak ők neveltek fel. És Sara. Évek óta ott állt mellettem, mindent megosztottunk egymásal. Viszont már már az egyetlen dolog ami foglalkoztat az Christan. Sara helyét soha senki nem veheti át, viszont Dylan személyisége hasonlít az övére. Christan pedig felvette a védelmező szerepét, aki mellettem van és itt van nekem mindig. Így a hiány érzetem a múltammal együtt lassan feledésbe merül.

   Úgy gondolom hatalmas bizalom kell ahhoz, hogy Christan a kapun kívűlre vigyen, hisz fennáll a kockázat, hogy az alkalmat kihasználva elhagyom és vissza térek othonomba. Viszont ez már nem vonz. Reggel ahogy néztem Christant, békésen aludva akkor vallottam be magamnak az itt töltött idő alatt, hogy tényleg kezdem megszeretni. Tudom hogy hangozhat ez most, viszont mindig nagyon kedves, oda figyel rám és nagyon gyengéd.
   Volt már nem egy kapcsolatom előtte, viszont sosem kaptam még ekkora figyelmet és törődést, mint ebben a pár hónapban.

   Behajtogattam az utolsó pólómat is, majd a fogónál fogva kihúztam magammal a folyosóra.
      - Várj majd segítek. - lépett oda Dylan, hogy felemeljem. - Bocsánat az előbbiért, de meglepetésnek szánta Christan, én meg elszóltam magam. - mentegetőzött.
      - Semmi baj. - nevettem fel.
   Christan már az ajtó előtt állt egy fekete 69-es Camaro mellett. Az autónak támaszkodva mosolygott rám majd segített beemelni bőröndömet a csomagtartóba.
      - Örülök neki, hogy ilyen boldoggá tudtalak tenni. - fogta meg derekam magához húzva, majd egy fordulattal a kocsihoz nyomott.
      - Én köszönöm. - simítottam meg lágyan arcát. Mosolyogva húzott közelebb csípőmbe markolva majd megcsókolt. Végig simítottam nyakán és még mindig nem akartam elhinni, hogy ez történik. De nem tudtam megállítani egyre erősödő érzelmeim.

      - Hölgyem?! - nyitotta ki előttem az ajtót kissé meghajolva. Izgatottan huppantam be az anyós ülésre és vártam az indulást. Beszált mellém majd elfordította a kulcsot. Az autó motorja felzúgott és vigyorogva pillantott rám ismét egy apró csókot nyomva számra. A váltó sebességbe mozdult és elindultúnk a kapun kívűlre.