Stockholm sindrom × Befejezett *

12.Fejezet

Nagyon nehezemre esett a reggeli kelés. Hosszan elnyújtóztam a kanapén egésszen addig még bele nem ütköztem valamiben. Vagy inkább valakiben.Lassan résnyire nyitottam szemeim, és megérzésem nem csalt. Christan békésen aludt mellettem. Akkor ez most azt jelenti, hogy az elrablómmal aludtam? Ez valami nagyon beteges. Csak néztem ahogyan alszik mélyeket lélegzett, arca ellazult, és hihetetlen nagy pillái voltak, eddig észre sem vettem. Mi a franc ütött belém?! Hirtelen felültem és amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam karjai közül. Karba tett kézzel álltam meg az ágy mellett megvárva még egy reggeli morgás kiséretében végre kinyitja szemeit. Szemei a szokottnál jobban csillogtak, rám emelte őket majd elhagyta ajkát egy fél mosoly. Szinte a füleim hegyéig elvörösödtem. Számomra igazán kellemetlen és zavarbaejtő volt az hogy együtt aludtunk, ő pedig úgy csinál mintha ez egy tök normális mindennapi történés lenne. Talán még egy kis szégyen érzetet is keltett bennem.

- Mért nem fekszel még vissza egy kicsit? Korán van még. - mondta még mindig csukott szemmel. Hangja rekedt volt és mély, a hideg is végig futott rajtam hallatára.

- Ennek az egésznek eleve nem szabadott volna megtörténije, nem hogy még vissza is feküdjek. - dobbantottam lábammal, legyűrve zavaromat.

- Itt én hozom a szabályokat. Ennek ideje volt már megtörténnie. - nyitotta ki ismét szemeit. Tekintetét bele fúrta az enyéimbe és legszivesebben elsűlyedtem volna mint a Titanic. Sóhajtott majd karomnál fogva magára rántott. Köpni nyelni nem tudtam, annyira meglepett hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Kikerekedett szemekkel néztem rá mikor tekintetünk ismét találkozott. - Ne mond, hogy nem tetszett. - simította meg arcom. - Úgy aludtál mint egy kisbaba.

- Nem. Nem tetszett. - dadogtam zavaromban, mire ő az ajkaimra pillantott. Lassan kezdett közeledni felém, amire megszólaltak a szirénák az agyamban.

Egy hatalmas vetődéssel a földre dobtam magam. Még a kommandós kiképzők is kitüntetést adtak volna érte. Gyorsan feltápászkodtam és rohantam ahogy csak tudtam. Csak akkor néztem vissza mikor az ajtót csuktam magam után. Homlokát össze ráncolva dörzsölte halántékát, mint akit migrén gyötör. A bevetés még nem ért véget. A lépcsőket kettesével szedtem és igazából addig futottam még egy kemény mellkasba nem botlottam és fel nem borultunk. Dylan feküdt alattam kiterülve, szemei pedig tenyér nagyságúra nyíltak.

- Valami baj van?! Üldöz valaki?! - lökött le magáról majd mint egy nindzsa felugrott harci állásba a lépcsőt kémlelve.

- Nem. Ez másmilyen vészhelyzet. - poroltam le magam a levegőt kapkodva mire csak egy szemöldök felhúzást kaptam. A lépcső felől léptek zajára lettem figyelmes. - Bújtas el! - estem kétségbe. Ahogy ezt kimondtam a függöny mögé lökött. A léptek pedig egyre közelebb értek, még végleg meg nem szűntek a lépcső tetején.

- Nem láttad Tracyt? - hallottam meg Christan hangját.

- Nem, erre legalább is nem, épp most indultam reggelizni én is. - mondta Dylan egy kamu ásítás közeppedte, amit szerintem Christan sem hitt el neki. Mintha neki nem lehetne hazudni, mindig ráérez a dolgokra és átlát az embereken. Szinte szugerál tekintetével.

- Ha valami baja esik azért mert nem vigyázol rá esküszöm kicsinállak. - kellemetlenül éreztem magam, amiért miattam kapott a fiú. De nekem az volt most a lényeg hogy megszökjem előle.

Ahogy a lépések eltávolodtak lassan kikukucskáltam. Tiszta volt a terep így a szobámba futottam. Meg akart csókolni! Meredtem magam elé. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy nem értettem félre a helyzetet. Véletlenül úgy hozta a héten helyzet, hogy vele aludtam és ha ez még nem elég kellemetlen és abszurdum, egyszerűen meg akart csókolni. Nagyot fújva túrtam a hajamba. A legjobb lesz, ha elkerülöm a napokban, ami elég nehéz lesz tekintve, hogy egy házban élünk perpil. Viszont ezt találom a legjobb döntésnek. Megszökni úgysem tudok szóval inkább menekülök. Előle és a helyzet elől is.

A nap további részét a szobámban bujkálva töltöttem. Besötétedett már mikor vettem a bátorságot és kiültem a teraszra hogy egy kis friss levegőhöz jussak.

- Hogy mit csináltál? - hallottam felröhögni egy idegen hangot.

- Meg akartam csókolni! - sóhajtott Christan. Közelebb kúsztam a korláthoz, hogy jobban haljam őket. Christan ott ült tőlem nem messze a lépcsőn egy idegennel. Talán a barátja lehet.

- Elraboltad aztán pedig azt hitted rögtön a karjaidba borul majd? - nevetett tovább az ismeretlen. Teljes mértékben igazat adtam volna az idegennek, ha közbe szólhattam volna. Már is éreztem egy kis szimpátiát felé, mert ő is úgy látta át a helyzetet ahogyan én. Viszont a válasz engem is érdekelt.

- Nem tudom mit hidjek oké? - csattant fel - De egyszerűen nem tudom vissza fogni magam, nem tudom kivárni még ő is belém szeret. Neki én csak egy idegen vagyok aki megfosztotta szabadságától, de nekem ő ennél sokkal több! - túrt bele idegesen a hajába.

- Én ezt meg tudom érteni, viszont türelmesnek kell lenned, nem várhatod el tőle, hogy rögtön beléd szeresen. - tette Christan vállára a kezét megértését mutatva. - Egyébbként hol van most?

- Fene tudja, azóta nem láttam, mintha bújkálna előlem. - vonta meg vállát mire barátja ismét nevetésben tört ki.

Csendben vissza kúsztam a szobámba majd a takarót magamra húzva bemásztam az ágyamba. Tényleg meg akart csókolni.