Stockholm sindrom × Befejezett *

7.Fejezet

       - Ugyan azért ennyire rossz én sem vagyok, hogy ennyire lógasd az orrod - vigyorog rám Christan. Meg forgattam szemeim majd szoknyámat meg igazítva felkeltem a puha ágyról. - Most meg hová mész? - kérdezte értetlenül.
       - Közöd? - vontam fel szemöldököm majd elindultam a ház ajtója felé.
  
    Fél füllel még hallottam, ahogyan nevet. Öntudatossan próbáltam megállítani a libabőrt ami végig futott gerincemen. Ha nem lenne ilyen balfék talán még be is jönne.

   Az ajtón beérve körbe néztem a nagy halban. Szemem megakadt egy fehér ajtón majd felé vettem az irányt. Lenyomtam az aranyozott kilincset majd résnyire nyitva benéztem rajta. Tágas ablakok puha perzsa szőnyeg. Festménnyel díszített mennyezet. Ahogy béljebb léptem számat eltátva néztem a hatalmas könyves polcokat. Olyan voltam mint egy kisgyerek aki beszabadult egy játszóházba. Behajtottan magam mögött az ajtót és számat össze préselve indultam meg a könyvek felé.            
Azt hiszem ezt hívják a bőség zavarának. Regények, Krimik, Kalandok, Románcok amit csak el tudsz képzelni.

   A polc széléhez oda volt függesztve egy haltalmas létra, mindig is ki akartam próbálni. Lábam az első fokra emeltem, majd a másodikra és így tovább. Sorra vettem a könyveket le fel gurúlva, hogy megtaláljam a tökéletesset.
   Szemem megakadt egy Stephen King könyvön. Imádtam a regényeit, olyanok amiket szinte le sem tudok tenni. Csak még egy oldalt, na jó csak még egyet és mire észbe kapok már az utolsó sorokat olvasom.
   Nyelvem ki nyöltöttem a nagy koncentrációban és ki húztam a többi könyv közül. Egyetlen gyűrődés sem volt rajta, mintha csak frissen érkezett volna a nyomdából. Annak ellenére mennyi könyv volt itt egy sem volt poros, mintha folyamatos használatban lennének. Tiszteletre mèltò, hogy ennyire odafigyelnek a rendre.

   Meg fordítottam a könyvet hogy elolvasam rövid tartalmát. Lábam egyel léjebb helyeztem a létrán. Nem a szerencsémről vagyok híres így a lábam megcsúszott és a könyvet eldobva zuhantam. Szemeim össze húztam, arcom felfújtam és vártam a becsapódást. Ami nem jött el. Két kart éreztem meg magam körül.
   Félve nyitottam ki szemeim amik ismét szembe néztek Christen kék szemeivel. Az ablakon át beszűrődő fényben még kékebbnek tűntek, mint eddig. Egy pillanatra pedig úgy èreztem talán el is vesztem tekintete mèlysègèben. Hiába tűnt tisztának, mègis ő az aki elrabolt ès fogva tart. Elvette a szabadságom, hogy ő szabadnak èrezhese magát. A hirtelen felismerés után közömbössen néztem rá.

       - Van lábam, azonnal tegyél le. - utasítottam szinte suttogva mivel arcunkat centik választották el.
       - Biztosan azt szeretnéd, hogy letegyelek? - dörmögte nyugodt hangon miközben ajkaimra pillantott.
       - Igen, most azonnal - néztem el róla zavaromban majd ki másztam kezei közül.
       - Nocsak, meg sem köszönöd? - vonja fel szemöldökét. - Most jönne az a rész, hogy a karjaimba borulsz zokogva, hogy én vagyok a hősöd. - bigyeszti le ajkait.
       - Inkább a nyak törés mint te. - mosolyogtam rá cinikusan, mire újból fel nevetett.
       - Látod? Pont ez tetszik benned - lépett felém. - Hogy ilyen kis vadóc vagy, pont nekem való. - tür be egy tincset fülem mögé. - Érdekesnek tartalak. - sóhajtotta majd el hátrálva helyet foglalt az egyik díványon.
       - Ugyan miért? - Fontam össze magam előtt a kezem.
       - Ezért - Mutatta fel a könyvet amit akkor ejtettem el mikor le estem. Nem értettem ezért csak fel vontam egyik szemöldököm. - Fel sem tűnt neked, hogy már lassan két órája ide bent vagy, le fel mentél egyik polctól a másikig szinte mindegyiket elnézegetve. Mégis pont ezt választottad, pedig ennél százszorta jobbak is vannak.
       - Jó lenne ha legközelebb nem engem figyelnél, és a lényegre térnél - sóhajtottam.
       - Nem tìlthatod meg, hogy a saját házamban hová mehetek és hová nem. Ráadásul nyitva hagytad az ajtòt, vald be, hogy titkon remèlted,hogy utánnad jövök.- nyalta meg alsó ajkát önelégült mosolyal.

- Uncsi vagy - fintorogtam rá majd a kezében lévő könyv felé nyúltam.

   Elkapta a derekam és ölébe rántott. Arcunk nagyon közel volt egymáshoz, szinte éreztem magamon lélegzetét. Ismét mélyen a szemembe furta tekintetèt, mintha csak valami kábulatba akart volna ejteni.

       - Ha ismernél, nem ezt mondanád. - simít végig arcomon. - Ha tudnád mi nem uncsi még.. - ujjai arcomról nyakamra vándoroltak, szemei pedig számra.
       - Ha még egyszer. - túrtam hajába.- Hozzám érsz. Szívószállal eheted a rántott húst. - kihasználva zavarodottságát kikaptam kezéből a könyvet és az ajtó felé vettem az irányt.
       - Szólj ha már nem hisztizel-kacsint rám.
       - Na arra várhatsz bazdmeg! - majd becsaptam az ajtót magam mögött.