Stockholm sindrom × Befejezett *

17.Fejezet

   Ez a ház akár csak Christané fényűző volt és talán még nagyobb is. Christan oda vezetett egy közeli társasághoz.
      - Sziasztok. - köszönt oda nekik, mire vigyorogva köszöntötte mindenki.
      - Milyen önző vagy Chris, hogy be sem mutatod a barátnőd. - villant rám a srác egy colgate reklámos mosolyt.
      - Nézd el tiszteletlenségem Scot, de szeretném megtartani magamnak - vigyorgott választ adva Christan.
       - Ne is figyelj rájuk, mindig ilyenek. - teszi kezét vállamra a lány. - Egyébként Diamond vagyok. - nyújt kezet mosolyogva. Egy földig érő ezüstös ruha volt rajta ami pont illett fekete hajához.
      - Diamond? Mint gyémánt? - fogattam el a kezét nevetve.
      - Igen, tudod itt minden lánynak van egy kitalált neve, ez egy fajta biztonságot ad nekünk. - magyarázta, de értetlenségem látva folytatta - Itt a lányok a fiúkon keresztül kerülnek be ebbe a környezetbe, így hogy védve legyünk kitalálunk egy hamis nevet minden esetre. - mosolyog. - Téged hogy hívnak?
    Homlokom össze ráncolva kémleltem a padlót, még be nem villant valami.
      - Én azt hiszem... Stockholm vagyok. - nevettem el magam kínosan mire a többiek is velem együtt kezdtek röhögni. Mindenki kivéve Christant. Szemem sarkából láttam döbbent tekintetét ami engem pásztázott, de úgy tettem mintha észre sem vettem volna, hogy ne kelljen ezért is magyarázkodnom. Még valamit észre vettem. A többiek nem kérdeztek rá a név eredetére, szóval igazából tudják mi történt. E miatt kicsit feszélyezve éreztem magam.
      - Imádom a csajt. - törölgeti a könnyeit a második srác, mire kapott egy nyakont Diamond.
      - Naaa azért csak okossan. - intette le a srácot. - Ő a barátom Dave.
      - Mióta vagytok együtt? - kérdeztem mosolyogva.
      - Igazából már két éve. Egy bevetésen voltam mikor fegyvert nyomott a fejemhez. - pillantott le Dave mosolyogva a lányra. - És én már akkor tudtam, hogy kell nekem ez a tüzes kis nő. - csókolta meg.
   Én csak néztem mint borjú az új kapura. Szóval ezek szerint mindenki valami őrült módon indult itt társkeresésre? Engem elraboltak, emezek épp ki akarták volna nyírni egymást. Úgy érzem nem érek még fel erre a szintre, hogy ezt meg tudjam érteni.
      - Jaj, a gerle pár, egyedül én erősítem a facér férfiak táborát, szégyen hogy így elgyengültetek. - ivott italába Scot.
   Az est további részében leginkább ezzel a társasággal voltunk. Persze sokan jöttek oda üdvözölni Christant, sőt elég sok ijesztő alak is volt köztük akikre elég volt ránézni ahhoz, hogy megállapíthasd mivel foglalkoztak. Drog. Fegyver csempészet. Lopott autók. Én pedig csak ültem és hallgattam a storykat, amiket szerintem igazából csak a fantáziájuk szült, mert ilyenek maximum a filmekben fordulnak elő.

   Amennyire féltem ettől az egésztől annyira kellemesnek mondható volt. Örültem, hogy ennyi idő után tudtam beszélgetni emberekkel mert igazából nekem csak Dylan és Christan volt. Azért más egy lányal beszélgetni mint egy fiúval.
   Már éjfél is volt mire haza értünk. Az ajtóban rögtön levettem magassarkúm és kezeimbe fogtam.
      - Örülök, hogy eljöttél velem, hogy érezted magad? - tűrt mosolyogva egy tincset a fülem mögé Christan.
      - Ami azt illeti egész jó volt. - pillantottam fel rá.
      - Apropó, mi az, hogy Stockholm? - volnta fel egyik szemöldökét mosolyogva.
      - Hát.. Csak ez jutott eszembe kapásból. - térítettem ki kínossan mosolyogva.
      - Szóval véletlenül sem a betegséget nevezted meg? - kérdezte közelebb lépve.
      - Fáradt vagyok, nem szeretnék most erről beszélni. - toltam el magamtól, mert kezdtem már egy kicsit sarokba szorítva érezni magam. Megfordultam és elindultam a lépcső felé.
      - Nem hagyhatsz itt! - Kiabált utánnam. - Én mindent megteszek érted, mindent megadok. Várom a pillanatot, a mi pillanatunkat. - hangján egy cseppnyi kétségbeesést hallottam és a vér is megfagyott bennem. - Szóval nem teheted ezt velem. Egyértelmű az, hogy mért pont Stockholm, ezért nem hagyhatsz csak úgy itt. Te is tudod hogy másra sem vágyom csak a szerelmedre. - lépkedett lassan felém. - És most mikor úgy érzem megkaphatnám te meg akarod tagadni ezt tőlem. - állt meg előttem.

   A szó belém fagyott és igazából nem tudtam mit mondhatnék. Igaza volt abban, hogy nem ok nélkül választottam a nevet de képtelen voltam bevallani. Főképp úgy, hogy szemeibe nézve csalódást láttam. Pár perc néma csend után realizálta, hogy nem kap magyarázatot vagy választ. Sóhajott majd megfordult és elindult az ajtó felé. Szememet erőssen lehunyva megtörtem a csendet.
      - Csókolj meg! - erre a mondatomra hirtelen megállt. Pár másodpercbe bele telt mire vissza fordult felém.
      - Tessék? - kérdezte hitetlenkedve.
      - Azt akarom, hogy megcsókolj. - néztem szemtől szembe vele. Lassú léptekkel indult meg felém és minnél közelebb ért annál jobban görcsölt a hasam. Megnyalta alsó ajkát majd megállt előttem.
      - Biztos vagy benne?
      - Azt hiszem. - válaszoltam félve.

   Lassan oda hajolt arcomhoz, szemeim lehunytam és már csak mentolos lehelletét éreztem arcomon. Ajkait lányan tapasztotta az enyéimre. Abban a pillanatban végig futott gerincemen a hideg. Lassan csókolt puha ajkaival, mintha bármelyik percben össze törhetnék. És szívem ismét hatalmasat dobbant.