Stockholm sindrom × Befejezett *

10.Fejezet.

    Eltelt egy hét. Majd még egy hét. Azóta hogy Christan szembesített a dolgokkal ki sem mozdultam a szobából. Minden nap behozzák az ételem de nem szólnak semmit, hagyják hogy magam emésszem meg a dolgokat. A felhalmozódott étel már lassan életre kelt a padlómon. Egyikhez sem értem hozzá.

    Hazugságban éltem?Ki tudja hányan voltak még benne. Ott voltak a közvetlen közelemben. Csalódott voltam és össze tört. Még nekem ők a barátaim,családom voltak addig én megmaradtam egy kísérleti patkánynak. Christan az nap este elutazott, így tökéletesen egyedül tudtam maradni. Dylan próbálkozott az első pár napban de egy idő után ő is feladta a velem való kommunikációt. Azt sem tudom reggel e van vagy este. Elgyengültnek érzem magam még a függönyt sem húztam ki. Napokon keresztül csak aludtam, sírtam vagy bámultam magam elé a nagy semmibe. Sosem gondoltam volna, hogy ez mind meg történhet. Az elejében még szomorú voltam, de egy idő után minél jobban tudatosultak bennem a dolgok annál dühösebb lettem. Dühös voltam rájuk és a világra is, semmi értelme annak, hogy szomorú legyek, hisz mindent tudtak. Lefogadom, hogy most is nagyon jól tudják hol vagyok,de egyszerűen nem keresnek. Hisz voltaképpen részben ők juttattak ide. Nem érdemelnének meg egy csepp könnyet sem.

    Ajtó kopogás szakította meg lelki nyomorom. Nem szóltam semmit csak feküdtem tovább, biztosan csak újabb kaja szolgáltatás vagy csak Dylan szeretné megnézni lélegzem e. Még mindig nem volta kíváncsi senkire sem ezért inkább le hunytam szeme és alvást színleltem.

        - Nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. - Jött mellém Christan. - Mondta Dylan mi történt, de azt hittem magához híven csak túlzásokba esett. - aggodalmat véltem felfedezni arcán. - Tudom, hogy ébren vagy ne tetesd magad tovább előttem..Semmi baj hercegnőm megoldjuk. - nyomott puszit arcomra majd két karjába kapott. Már élni sem volt kedvem nem, hogy ellenkezni.

        - Takarítsátok ki a szobát. - adta utasításba Dylanek aki egy bólintással jelezte, tudja mi a feladata. Pár lépés után lábával belökte a fürdő ajtóját és a mosdóra ültetett.

        - Szabad? - mutatott a ruhámra. Nem feleltem csak néztem magam elé, amit ő egy igennek vett. Lassan megfogta a ruhám szélét és áthúzta fejem fölött. Egy szál fehér neműben ültem előtte. Ajkai elnyíltak mikor végig nézett testemen. Zavartan megfordult és elkezdte tele engedni a kádat.

        - Rendben most akkor leveszem a melltartód is, de eskü nem nézek oda. - rutinos mozdulattal kapcsolta le rólam majd karjaiba emelve a kádba fektetett. Ruha súrlódását hallottam a háttérből majd ő is beült elém a kádba. Rá emeltem tekintetem, kidogozott izmai az ing alatt is tisztán látszódtak, de így kétszer nagyobbnak tűntek.

        - Azért mondtam el a dolgokat, hogy láthasd tényleg végig vigyáztam rád, nem pedig azért hogy megbántsalak. - nézett rám megbánóan. Hetekig kerültem a szánakozó pillantásokat. Nem akarom hogy bárki is sajnáljon.

        - Nem kérek a sajnálatodból. - sütöttem le szemeim mire állam alá nyúlt hogy újra megbánó szemeibe nézzek.

         - Én tényleg sajnálom, nem ez volt a cél, hogy aztán ilyen szomorúnak lássalak. - simított végig arcomon. - Láttam milyen boldog vagy és ön feledett, én is csak erre vágytam, hogy rám is olyan boldogan nézz majd egyszer és önfeledten szarva a világra együtt élhessünk le egy olyan életet ahol nem csak a szürke hétköznapok vannak. Láttam ahogy az emberek megszokják egymást, ezt a világot minden olyan monoton, te mégis mindenben a jót láttad, ez fogott meg benned. - nézett le ajkaimra. Sosem gondoltam volna, hogy valaki egyszer tényleg ezt fogja nekem mondani. Sosem volt célom hogy jobbá tegyem a világot vagy bárki mást vagyok aki vagyok, de csakis magamért. Továbbra sem szóltam egy szót sem. Megtartottam magamnak elmém motoszkálását. Christan sem szólt többet csak ültünk a forró vizes kádban csendben miközben lábam simogatta. Kék szemei most aggodalommal voltak megtelve. Ő is csak maga elé meredt és hagyta, hogy elsodorják a gondolatok. Néha össze ráncolta homlokát mintha vitatkozna magával. Az arcába hulló hajtincsből víz csepegett izmos mellkasára. Kezét szigorúan tartotta a kád peremén, az a gyűrű ami középső ujját díszítette most is rajta volt. Sosem láttam még nélküle talán valami családi ereklye lehet. Sosem kérdeztem ő pedig sosem mondta. Ha nem tudnám milyen ember, merném azt mondani elég jóképű. Eddig sosem néztem úgy meg, de most kiadta az idő.

        - Szereted a palacsintát? - szólalt meg a hosszas csend után kiszakítva gondolatmenetemből.

        - Igen. - válaszoltam zavarodottan. Hirtelen kikelt a kádból, amitől megijedtem és ösztönösen a szemem elé kaptam kezem. Ez teljesen megőrült.

        - Jaj ne izélj már, úgyis fogod még látni - Nevetett fel kínosan, hogy oldja a hangulatot. Én pedig csak meghökkenve néztem fel rá, nem találva a szavakat. Mire reagálhattam volna ő már elhagyta a fürdőt, így csak borjú szemekkel néztem magam elé elengedve a dolgot és úgy téve, mintha meg sem hallottam volna szavait.

Hogy tessék?