Stockholm sindrom × Befejezett *

4.Fejezet

   Lassan nyitottam ki szemeim, de gyorsan vissza is csuktam a fény miatt ami sértette szemem. Éles fájdalom nyilalt a fejembe én pedig felszisszenve kaptam a halántékomhoz kezemmel. Újra megpróbáltam kinyitni a szemem és egyúttal felülni.

   Ismeretlen volt a hely. Egy hatalmas francia ágy közepén ültem, a szoba bézs és fehér szìnkombinációban dominált. Ahogy jobban körbenéztem rájöttem hogy a szememet sértő fény egy erkélyen keresztül szűrődik be. Lágy szellő csapta meg arcom amitől kicsit fel frissültem.  Eddig minden rendben csak egy kérdésem lenne. 

       - Hol a francban vagyok? - néztem magam elé. Hirtelen csapott belém a felismerés. A tó. Az autó. A mosolya.
  
   Szemeim ki kerekedtek mintha meg világosodtam volna. Hevesen kezdett verni szívem és amilyen gyorsan csak tudtam ki pattantam az ágyból. Az sem tudott èrdekelni, hogy a lendülettől fejem mèg jobban lüktetni kezdett. Kòtyagossan kòvályogtam el az ajtòig, számìthattam volna rá, hogy zárva lesz, de nyilván ez az első amit egy ember megtehet ilyen esetben.
   Igazából azt sem tudtam mit kellene most csinálnom. Gyorsan az erkély felé futottam ahol neki csapódtam a korlátnak.
   Az udvar hatalmas volt, gyönyörű sétányal, fákkal és kertekel. Hátrébb láttam egy medencét és egy pavilont. De a hely még így is idegen volt számomra.

   Ijedten kaptam hátra a tekintetem mikor meghallottam hogy valaki az ajtó zárjával babrál. Szám kiszáradt, de nem engedhettem , hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Gyorsan magamra rántottam a függönyt ami mellettem lógott le a magas mennyezetről.

   Hallottam hogy kinyílik az ajtó és én majd hogy nem levegőt sem mertem venni. Cipő lassú kopogását hallottam. Nem láttam senkit és semmit de a sóhaj után úgy gondolom most realizálta valaki hogy már nem vagyok az ágyamban.

   Újabb lassú kopogást hallottam. Már folyt rólam a víz, szám elé tettem a kezem. Le néztem és egy cipő orrát láttam meg magam előtt,látszòlag fèrfi viselője volt. Már feleslegesnek bizonyult a szám elè tartott kezem, anèlkül is belèm szorult a levegő. Agyam teljesen lefagyott, meg sem tudtam mozdulni, tudtam,hogy lebuktam. Nem tudhatom ki ez az alak ès mit akarhat tőlem. Pillanatnyi hezitálásombòl egy kèz szakìtott ki, ami átnyúlt a függönyön ès most a vállamon pihent.

   Nem szeretek kertelni, majdnem lefostam a bokámat is. És ez a gondolatom után egy akkorát sikítottam, hogy már csak az a csoda hogy nem törtek ki az ablakok. Ilyedtemben annyira hátra hőköltem és annyira menekültem volna, hogy észre sem vettem hogy a hátam már a korlátnak ütközik. Ez egy rossz lépést eredményezett és majdnem hanyadt dobtam magam az erkélyről. Csak majdnem!

   Hirtelen ugrott ki a függöny mögül majd egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Erős karjait derekam köré fonta mielőtt le eshettem volna az erkélyről. Össze szorított szemekkel feküdtem karjaiban. Akkor mèg nem is realizálva, hogy elkapott ìgy nem estem át a korláton. Nem zuhanok, sőtt stabilan tart karjaiban. Egy pillanatra mèg a helyzet súlyát is figyelmen kìvűl hagytam. Aztán vettem a bátorságom és kinyitottam a szemem. De csak az egyiket mert biztonságosabbnak éreztem úgy.

   Szám tátva maradt a döbenettől.  Tekintetem találkozott az ismerős kék szem párral. Ajkai el nyíltak egymástól, arca ki pirosodott homlokán pedig ott lógott pár sötét tincs.
   Lassan a talajra emelt, így szemtől szemben állhattam vele. Másfél fejjel magasabb volt nálam, szinte eltörpültem mellette és mintha egy kicsit még össze is húztam volna magam. Csak állt ott egy szót sem szólva kék szemeivel pásztázva.
       - Te egy nagyon beteg ember vagy. - szegeztem neki első gondolatom megtörve a már már zavarò, èrtetlen csendet.
       - Hogy mondtad? - szólalt meg meglepődve mély rekedtes hangján. Bevallom kicsit össze rezzentem, de nem hagyhatom magam, mert így gyengének tűnhetek szemében.
       - Te egy nagyon beteg ember vagy! Mit képzelsz magadról!? - csaptam melkasára. Kőkemény mellkasára amit maximum szúnyog csípésnek érezhetett. Elkapta a csuklóm és magához rántott.
       - Ezt meg ne próbáld mégegyszer. - Simított végig elsötétült szemekkel arcomon. Talán azt várta, hogy ahogyan a helyzet kìvánná fèlelmet kelt majd bennem. Pròbáltam elnyomni magamban a remegèst, ès határozott maradni. Nem tudom mi lett volna a jò döntès ebben a helyzetben, de úgy èreztem meg kell mutatnom,hogy nem fèlek tőle

       - Hagyj engem békén! - hátráltam el tőle. - Mégis miféle beteg játék ez?! Először a hőst játszod, aztán pedig elrabolsz mintha mi sem történt volna! - csattantam fel. Nem is èrtettem a helyzetet, mit valami vicc.
       - Mondtam hogy találkozunk még. - mondta mosolyogva mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
       - Gondoltam elhívsz meginni valamit, nem az, hogy elrabolsz te fas.. - dühömet nem tudtam kiadni teljesen, mert azonnal elkapta a felè száguldó tenyerem. Ismèt magához rántott, hogy mèg egy papìrlap sem fèrt volna el köztünk. A szavak torkomon akadtak ès csak kikerekedett szemekkel nèztem fel dühös arcába.
       - Nem beszélhetsz így velem. És ha mégegyszer rámemeled a kezed - engedett szorìtása csuklòm körül. - Vagy meg kiséreled, hogy ilyen szavakkal illetsz. Annak csúnyább vège is lehet. - Rám mosolygott majd zakóját meg igazítva elhagyta a szobát. A zár ismét kattant.
  
    Én csak ott álltam teljes megdöbbenésel, zavartan, èrtetlenül. Hallottam,ahogy ismèt kattan a zár, ès tudtam,hogy megint be vagyok ide zárva. Mèrt tette ezt? Pont Ő aki felè mèg röpke szimpátiát is èreztem.