ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 11. [ ᴛɪᴛᴋᴏs ᴍᴇɢʙɪ́ᴢᴏ́ ] ⌕

Miután évekkel ezelőtt elvesztettem a szüleim, sosem gondoltam volna, hogy egyik pillanatról a másikra egy tucatnyi embert kapok, akik gondolkodás nélkül lépnek a helyükre.
Az uszodában történtek után a titkosszolgálati csapat összes tagja, magamat kivéve, minden egyes nap kétszer keresett fel, hogy a hollétemről érdeklődjenek.
Hímes tojásként kezeltek, ha tehették volna buborék fóliába csavarnak és az ágyhoz kötöznek egy életre, hogy megóvjanak a további életveszélyes helyzetektől.
Amíg hozzá nem szoktam és másképp nem tekintettem a kedves gesztusukra, addig csak egy idegesítő tényezőként tekintettem a túlzott figyelmükre.
Megértettem miért teszik, ennyire még sosem féltették az életemet, sosem gondolt bele senki igazán, hogy egyszer bármelyikünk meghalhat, akár egy szempillantás alatt.
Megértettem azt is, hogy a túlzott féltésük a szeretetükből ered. Sosem voltunk egy szimpla katonai alakulat, az elejétől kezdve családként fogtam össze az embereket, akik szépen lassan valóban egy második családdá kovácsolták össze a KTT-t. Nem vagyunk idegenek egymás számára, mindenki mindenkinek más-más szerepet tölt be az életében. Van aki anyának vagy apának, nagynéninek, nagybácsinak, testvérnek, báttynak, nővérnek, húgnak vagy öccsnek tartotta a társait. Egy nagyon jól összeszokott csapat, akik megállíthatatlanok, akik soha senkit nem hagynak hátra, akik osztoznak az örömön és a fájdalmakon, akik féltik és óvják egymást, akik feltétel nélkül szeretnek, amin senki és semmi sem tudna változtatni.
Ezt is megfogadtam az eskümben, összetartottam őket, biztonságot nyújtottam nekik, egy olyan közeget amiben szívesen élnek.

A második családomon túl a valódi családomban is próbáltam ugyanezt a rendet tartani. A testvéreim közül a legidősebbként, gyerekkorunk óta kötelességemnek éreztem, hogy átvegyem a szüleim helyét az elvesztésüket követően. Olyan felelősséget vettem a nyakamba, ami túl korán tanított meg olyan dolgokra, amire rá értem volna, ha szülő leszek, de soha és semmi pénzért sem cserélnék senkivel, még akkor sem, ha az idősebbik hugom sokszor alattomos módon a bőröm alá kúszik és több fejfájást okoz, mint a világ legnehezebben elfogható bűnözője.

A palotában töltött hosszú napom után fáradtan nyitottam be az apartmanom ajtaján, ahol váratlan meglepetésként ért a kanapén elnyúlt hugom látványa, ahogyan az aznapi újságot olvasta.

- Úgy tudtam nem tartózkodsz Angliában, mi hozott haza ilyen hamar egyenesen a meleg homokos görög partokról?- vontam kérdőre.

- Közbejött idehaza néhány halaszthatatlan ügy, mint például az, hogy a szeretett nővéremet épp ki akarják nyírni. Erről esetleg nem szerettél volna szólni nekem?- sertődötten vágta keresztbe mellkasa előtt a kezeit.

- Tudtommal te magad mondtad, hogy a személyazonosságod érdekében ne keresselek amíg te nem teszed, kézben tartom az itthoni dolgokat, ne aggódj!

- Azért végezted majdnem egy villanyos fürdőben- forgatta szemeit.

- Életben vagyok nem? Örülök, hogy látlak- ültem le mellé a kanapén.

- Én is neked Lizzie, ezúttal tényleg megijesztettél, amint tudomást szereztem a körülötted kialakult helyzetről. Neked nem eshet bajod ezt te is tudod, megígérted!- fejét a vállamra döntötte.

- Tudom, igyekszem tartani a szavam, egy pillanatra lankadt csak a figyelmem..- gondterhelt sóhajom beterítette a csendes nappalit.

- Nem veszíthetünk el téged is, a nagyi nem tudja pótolni se őket, ahogy téged sem tudna.

- Tudom, tudom- simogattam a karját- Van még valami halaszthatatlan ügyed rajtam kívül ami miatt visszautaztál?

- Van még valaki..