ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 14. [ ᴛɪᴛᴋᴏꜱ ᴠᴀ́ɢʏᴀᴋ ] ⌕

Reggel az iskola igazgatói irodájában kezdtük a napot miután elkísértük Anniet az osztályterméig, ahol kíváncsi szemek sokasága tapadt ránk az ajtóban állva.
Az iskola hatalmas folyosói filmszerű látványt keltettek, teljesen különböztek a megszokott angliai intézményektől.

Az irodában már vártak ránk, az osztályfőnök arccáról egyetlen megnyugtató érzést sem tudtam leolvasni.
Nagyi nem kertelt, rögtön a tárgyra tért és elmondta a kiiratkoztatási szándékunkat, ami mindkét hölgyet váratlanul érte.

- A lány már tud róla?- kérdezte az igazgató.

- Nem, egyelőre még semmiről sem tud. Nézzék- nézett határozott tekintettel a két nőre-nem az iskolával volt probléma, ennél jobbat keresve sem tudtunk volna találni neki, viszont nem érzi itt jól magát, túl erős a honvágya. Hiányzik neki a gyerekkori környezete és a testvérei közelsége, ezért nem találja a helyét, emiatt keveredik egyre több konfliktusba, keresi önmagát, de itt képtelen rátalálni. Megfosztottam őt a boldogságtól azzal, hogy idehoztam.

- Jó helye lesz Angliában?- kérdezte az osztályfőnök, miközben az ujjait tördelte.

- A legjobb- válaszoltam egy kedves mosollyal- Ugyanilyen színvonalas iskolába fog járni, a tehetsége ott sem vész majd kárba, bőven lesz lehetősége kamatoztatnia azt.

A megnyugtató szavakat hallva az igazgató és az osztályfőnök is nyugodtabb szívvel írták alá a szükséges papírokat. Ebédszünetig tartott az órákig elhúzódó kiiratkoztatási procedúra.
Annie az osztályfőnöke társaságában lépett be a tanáriba, arcának színek pontosan megegyezett a mellette elterülő hófehér fallal. Milliónyi kérdés merült fel benne, az egész lénye egy nyitott könyv volt mindenki előtt.
Remegő végtagokkal ült le a mellettem álló üres székre, kikerekedett szemekkel kiáltott segítségére, amit tőlem várt. Megfogtam a kezét és egy aprót bólintottam, amit továbbra sem tudott hova tenni.
Az igazgatónő a korábban aláírt papírok egy példányát nyújtotta át neki, amint átsiklott a szeme a kiiratkozás szó felett, félelemmel telt szemeiben a kiváncsiság szikrája gyulladt fel pillanatok alatt.
Nagyira bíztam a hír közlését, Annie megfagyott a költözés szó hallatán, valószínűleg a másik két hölgy mondandójából már semmit sem fogott fel, a gondolatai már réges rég máshol jártak, abban a régi és hatalmas házban, amiben felnőtt.
Annie majd kicsattant az energiától, sietős lépteit az iskola folyosólyán még én is nehezen tartottam. Az autóig megtett út a nagyi számára felért egy maratonnal. A hugom képtelen volt normálisan lépni, ugrált vagy szökellt ahányszor csak a lába a földet érte.
Őt elnézve sokkal inkább a fellegekben járt, mintsem a lebetonozott talajon.
Rögtön nekilátott a cuccai bedobozolásának, miután a Nagyi elárulta, hogy három nap múlva már úton lesznek a holmijaik Anglia felé.
Az utolsó délután felét a nagyapa sírjánál töltöttem. Kicseréltem az elszáradt virágokat, helyükre frissen vágott, gyönyörű rózsák kerültek. Hosszú ideig ültem a sírkővel szemben, megannyi gondolat duruzsolt a fejemben, teljesen kizártam a külvilágot, egyáltalán nem érzékeltem a körülöttem elhaladó embereket.

A következő nap kora esti óráiban landolt a gép a Londoni reptéren. Az egész testem égett az izomláztól, amit a pakolás és a tárgyak dobozolása okozott.
Fáradtan lépdeltem le a lépcsőfokokon, az ottani hideg levegő azonnal felfrissített. Az egész kifutót friss hó borította, ami kellemesen szállingózott a városban. A kihelyezett lámpák alatt ezüstként csillogtak az egyre sűrűbben hulló pelyhek. A hajamat egyre több, különböző méretű és formájú hópihe díszítette.
Gyermeki öröm lett urrá rajtam a rengeteg hó láttán. A korábban érzett fáradság eltűnt, sietősen kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb kiérjek a fedett épületből és ismét a havazásban gyönyörködhessek.