ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 36. [ ʜᴀʀᴄ ᴋᴇᴢᴅᴇᴛᴇ ] ⌕

Elsőként hagytam el a tárgyaló termet. Attól tartottam ha tovább bent maradok még a végén meggondolja magát a bizottság és újra megfosztanak a poszttól.
El kellett tűnnöm onnan, a benti levegő szinte fojtogatott.
A terem ajtajától alig tettem meg néhány lépést, Liam után rohant és megragadta a csuklóm. Fájt, ahogy hozzám ért, dühösen volt, végtelenül dühös.

- Te mocskos-

- Azonnal engedj el!- határozottan felléptem vele szemben- Fáj ha ugyanazt teszem veled, amit te tettél velem? Most sajnáljalak? Megérdemelted! Te a kezdetek óta nem vagy idevaló. Tűnj el végre és húzd meg magad, jobban jársz hidd el nekem. Egyik eddigi kormánytag sem fog támogatni téged.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy ilyenek, csak addig vagy érdekes amíg azt teszed amit mondanak. Bolond voltál, hogy bedőltél nekik. Tűnj innen Liam és soha többé ne kerülj a szemem elé. Hagyd békén a csapatom és szívódj fel!- álltam a mérges tekintetét, farkasszemet néztünk egymással.

Tom és a csapat többi férfi tagja védelmezően mögém álltak, Liam azonnal eleresztett, az ujjai nyoma ott fehérlett a csuklómon a karkötőm felett.
Szótlanul hátat fordított és elsétált a hosszú folyosón. Végre ezt is lezárhattam magamban, eltűnik és soha többé nem kell miatta aggódnom.
Időt sem hagytak, hogy megforduljak, Tom és Henry egyszerre kaptak fel és emeltek a magasba. Mindenki tapsolt és újjongott, a mellettünk elhaladó bizottsági tagok mosolyogva mellőztek el minket. Egy csapatnyi felnőtt ember, mégis olyan hangosak voltak, hogy az egész épület tőlük zengett. Nekem mégis ez esett a legjobban, hallani a hangjukat ahogy nevetnek és örülnek a visszatérésemnek.

- Újra miénk a Parancsnok!- ujjongott Silvye.

- Vissza kaptuk jó anyánkat!- emelt újra a magasba Henry, aki pár évvel még idősebb is tőlem mégis sokszor az anyjának hív. Imádom ezt a férfit.

- Hiányoztál nekünk!- Tom megmentett a további dobálástól és a lábaimra állított.

Egyesével szorongatott meg mindenki, küszködtem a könnyeimmel, ahogy mindenki más is. Nehéz időszakon vagyunk túl, rengeteg megpróbáltatás ért minket csupán három hónap alatt, de mindannyian bebizonyítottuk, hogy minket még az ördög sem lenne képes elválasztani egymástól. Én alakítottam ki ezt a szoros kapcsot, minden egyes ember sorsát a szívemen viselem, törődtem velük és foggal, körömmel védtem őket. Ugyanezt kaptam vissza tőlük, ma számomra is bebizonyosodott, hogy minden egyes pillanat megérte az elmúlt tíz évben amit velük átéltem. Az első évek után már nem csak a szüleim gyilkosainak megtalálása volt a célom, hanem egy olyan közösség kialakítása, ami olajozott gépezetként működik. Egy olyan hellyé akartam tenni ezt a munkahelyet, ahová szívesen jönnek az emberek, mostmár tudom, hogy sikerült és remélem, hogy mindenki hasonlóan büszke rám, mint én saját magamra, ez az első alkalom, hogy így érzek.

A város egyik legjobb bárjában töltöttük a délután további részét, igent mondtam, ami nálam ritka dolog, de ennek annál jobban örültek a többiek. Meglepődtem amikor Mycroft is beleegyezett, hogy eljön velünk és marad egy pár órát. Őt is megviselték az utóbbi hónapok, több szempontból is, de az, amit értem tett, egy életre hálás leszek neki azért, hogy ennyire kiállt mellettem és nem hagyta, hogy tönkretegyenek. Ő sem vallaná be, ahogy én sem, ha bárki megkérdezné csípőből letagadnám, de mélyen legbelül barátokként tekintünk egymásra, akik törődnek a másikkal. Furcsa kötelék a miénk, de annál őszintébb.
Ezért sem fél attól, hogy az öccse mellém szegődött és engem sem féltett tőle, mert tudta, hogy jó páros leszünk. Én is így gondoltam, de ezt már soha nem tudjuk meg milyen lett volna a közös életünk.