ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 29. [ ᴇɢʏᴜ̈ᴛᴛ ᴀ ғᴀ́ᴊᴅᴀʟᴏᴍᴍᴀʟ ] ⌕

Hallottam, ahogy az egész utca a hangomtól visszhangzik. A helyszínen emberek tömörültek, csak foszlányok jutottak el hozzám, mintha hallottam volna John hangját is a sokaságban.
Néhány ember, talán egy nő és egy férfi guggoltak mellettem, egyikük biztosan a sofőr volt, aki idehozott. Láttam, hogy mozog a szájuk, valamit mondanak, de nem értettem semmit, nem fogtam fel mi történik. A testem feladta a harcot a fáradsággal és az egyre növekvő fájdalommal szemben, úgy döntött mindent leállít a létfontosságú szerveimen kívül. Oldalra dűltem és minden elsötétült.

Monitorok pittyentek mellettem, tompán hallottam emberi hangokat a távolból. A jobb kezemet valaki szorította, éreztem a meleg kezét, kisebb volt és enyhén ráncos. Jól ismertem ezt az érintést. Nagyi ült mellettem.
Lassan kinyitottam a szemeimet, a palfon és a falak is hófehérek voltak. A monitor ami hangokat adott ki az életjeleimet figyelte. Infúzió volt bekötve abba a kezembe amit a Nagyi fogott.
Amint észlelte, hogy ébren vagyok egy orvosért szaladt, aki néhány alap kérdés után magunkra hagyott.
Irene is a szobában tartózkodott, napszemüveget és kendőt viselt, úgy nézett ki mint Audrey Hepburn a hatvanas években, így tartotta fenn az inkognítót.
A Nagyi egyfolytában kérdezősködött, nem emlékszem miket válaszoltam neki.

- Mi történt?- kérdeztem ezúttal én, mert ködösek az emlékeim.

- Elájultál, az egyik emberetek hozott be és értesített mindenkit. Minket Tom hívott fel azonnal, amint megtudta- válaszolt Irene- Azt mondták a végkimerülés egyértelmű jelei mutatkoztak rajtad. De nem csak azért ájultál el igaz?- amint ránéztem, rögtön tudtam, hogy tudja mi történt.

- Meddig voltam eszméletlen?

- Két és fél napig, a gyógyszerek miatt is, amiket kaptál- válaszolt Nagyi.

Megdöbbentett, hogy ilyen sokáig ki voltam ütve, így már biztos voltam benne, hogy mindenki, sőt egész London tud a hírről, Mrs. Hudson, Mycroft és a szülei is.

- Mi történt Lizzie?- Irene az ágyam végébe ült és simogatni kezdte a lábam a takarón keresztül.

- Lezuhant, a szemem láttára ugrott le és én..- éreztem a jéghideg, súlyos könnycseppeket ahogy újra végigfolynak az arcomon- én nem tehettem semmit. Tehetetlenül néztem végig, hogy az, akit szerettem meghal és csupán néhány méter választ el tőle.

- Szeretted őt?- Nagyi olyan meglepetten kérdezte, mintha nem egy nyelven beszélnénk.

- Nagyon szerettem és szeretem most is. Ugyanazt kell átélnem, mint anyáék halálánál..miért? Miért hal meg mindig az, aki szeretek?- a tenyerembe temettem az arcom és féktelenül zokogni kezdtem.

Bent tartottak megfigyelésen, köteleztek, hogy egy pszichiáterrel is elbeszélgessek amíg bent tartózkodom, ugyanazt kértem, aki korábban is kezelt az idegi problémáim miatt, neki nyugodt szívvel beszéltem az ért sérelmekről, mert ismert és tudta hogyan kezeljen. Kénytelen voltam gyógyszert szedni, a legutóbb megúsztam, mostanra már nincs ekkora szerencsém. A saját állapotom érdekében végig kell csinálom az előírt kezelést, hogy az idegrendszerem ne szenvedjen el több károsodást, ami sokkal rosszabbhoz is vezethet a későbbiekben.

Miután kiengedtek, Irene vitt haza és maradt mellettem pár napig, amíg a kórházban kapott erősebb gyógyszerek hatása elmúlik, nyugtatókat kaptam, hogy pihenni tudjak, elsődlegesen a kimerültségemmel akartak kezdeni valamit.
Egy délutáni alvásomból ébredtem, amikor a hugom egy hivatalos levelet nyújtott át nekem, amit ő vett át. Egyenesen a palotából küldték.
Kibontottam és olvasni kezdtem a levelet. A papír kiesett a kezemből, amint elolvastam az utolsó sort. Meredten bámultam a hugomat, kíváncsian a papírért nyúlt, majd felvette és hangosan felolvasta a legfontosabb részeket.