ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 37. [ ᴠɪssᴢᴀᴛᴇ́ʀᴇ́s ] ⌕

Mycroft takarásából egy ismeretlen ember alakja bukkant fel a félhomályban. Ráfogtam a fegyvert és mozdulatlanul vártam a következő utasításra, nem tudtam, hogy ismeri-e a tagot vagy femyegetés alatt áll, minden eshetőségre fel kellett készülnöm.

Mycroft megragadta a csuklóm és lassan lenyomta a kezem, egyetlen bólintással jelezte, hogy nincs veszély amitől tartanunk kéne.
A szemeiben valami ismeretlen érzelmet fedeztem fel, nem tudtam megmondani mire gondolhat, de nagyobb aggodalomra adott okot, hogy egyenes engem bámult azzal a pillantással.
A szemeim fixálódtak az előttük ülő titokzatos alakon, próbáltam kitalálni ki lehet az. Biztos volt, hogy Mycroft ismeri, minél tovább néztem annál ismerősebb volt nekem is.

- Tudom, hogy nem ezt akartad, de nem titkolhatod tovább, főleg előtte nem. Eleget szenvedett, joga van tudni az igazat- Mycroft az idegenhez beszélt, ismerős sóhaja áramütésként futott át a gerincemen.

A férfi felállt a székéből és lassan megfordult. A helységben egyetlen lámpa égett, de annak hóka fényében is tisztán láttam az előttem álló ember arcát. Az arcot, amit jól ismertem, ami az elmúlt évben folyamatosan megjelent az álmaimban.

Hátráltam egy lépést, az egész testem remegett, az addig hűvös helység egy szempillantás alatt jéghideggé vált, mintha a kinti levegő hirtelen beszökött volna. Éreztem, hogy zsibbadnak a végtagjaim, erősen szorítottam a kezemben maradt pisztolyt, nem tudtam, hogy eltegyem vagy magamnál hagyjam, de végül az utóbbinál maradtam.
Másfél évig halottnak hittem, gyászoltam és megsirattam, most mégis, ott áll előttem, teljes életnagyságban, életben. Minden egyes percben azt kívántam bárcsak így lenne, a szívem most is felé húz, a józan eszem viszont ellenáll és nem ereszt. Mérhetetlen harag öntött el, haragudtam és gyűlöltem őt amiért hazudott, amiért annyi időre eltűnt és egy szót sem szólt.
Fogalmam sem volt mit kellene éreznem vagy mit kéne tennem, egyszerűen csak lefagytam. Leblokkoltam és tehetetlen lettem.

- Szervusz Elizabeth- előrébb lépett, a lámpa teljesen megvilágította az arcát, tényleg ő volt.

A hangja, az arca, a teste, mindene stimmelt, életben volt. Élt és ott állt egyenesen előttem.
Reflexből kinyújtottam a kezem és megálljt parancsoltam neki, megtorpant amint felemeltem a karom.

- N-ne gyere közelebb! Te nem lehetsz itt! Te nem lehetsz igazi, te.. te meg-.. te meghaltál!- képtelen voltam összefüggő mondatokat alkotni, a hangom remegett és csak hebegni tudtam.

- Életben vagyok.

Mycroft magunkra hagyott a szűkös helységben. Nem kaptam levegőt és a világ is forgott velem, a fejem teljesen megtelt sötétséggel.

- Te nem lehetsz itt! Láttam! Lezuhantál!- kiabáltam a fájdalomtól.

- Az akit a földön találtak meg nem én voltam, megjátszottam a halálom, nem volt más választásom- óvatosan megérintette a kézfejem, én pedig teljesen elgyengültem.

Villámcsapésként futott végig rajtam a felismerés, hogy megérintett. Rá fogtam a fegyvert, de ő gyorsabb volt. Megragadta a pisztolyt és kitépte a kezemből, majd elhajította az ajtó felé.
Egy hirtelen mozdulattal megrántott és a mellkasához szorított.
Hallottam ahogy dobog a szíve, életben volt, ehhez kétség sem fért.

- Miért? Miért nem mondtad el?!- próbáltam eltolni magamtól, az ökleimmel ütöttem a mellkasát- Megjátszottad a halálod? Színészkedtél amíg mi, akik törődtünk veled teljesen összetörtünk?! Neked ez egy kibaszott színjáték volt mindvégig?

- Elizabeth..

- Ne! Ne mondd ki a nevem többet!- sikerült ellöknöm magamtól és hátrálnom az ajtó irányába.