ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 49. [ ᴀ ɢʏᴏ́ɢʏᴜʟᴀ́ꜱ ᴜ́ᴛᴊᴀ́ɴ ] ⌕

Gépek csipogtak körülöttem, az orromon éreztem, hogy levegő áramlik az arcomra. Apránként elkezdtem érezni mindent, az oxigénmaszkot, a branülöket a kezemben, a fáslit, amivel szinte az egész testem be volt kötve és azt a mérhetetlen fájdalmat, ami szétfeszített belülről. Nem emlékeztem semmire, arra sem, hogy kerültem kórházba, ráadásul ilyen rossz állapotban. Még a szemhéjamat is fájt felnyitnom. Sötét volt a kórteremben, csak a folyosón égő lámpasor fénye világított be a szobába, az ablakon kinézve sötétséget láttam és a csillagokat, amik beborították az eget. Gyönyörű látvány volt.

Pár centivel lejjebb vezettem a tekintetem, ekkor láttam a mellettem lévő ágyon fekvő férfit.
Sherlock!
Mintha hasba rúgtak volna, olyan érzés volt, amikor rájöttem miért fekszem tetőtől-talpig bekötözve egy kórházban. A fogságom minden egyes pillanata átvillant a fejemen, a kínzások, a mérhetetlen fájdalom és a lövések. Moriarty meglőtte őt és engem is.
Mozdulatlanul feküdt mellettem, a keze végig az enyémet fogta. Az ágya közvetlen az enyém mellé volt tolva.
Meleg volt az érintése és kellemes. Lágyan megszorítottam a kezét, amire rögtön kinyitotta a szemeit.
Megkönnyebbülten sóhajtott miután látta, hogy ébren vagyok.
Levettem magamról a maszkot és megpróbáltam önállóan lélegezni. Szúrt és szörnyen fájt a mellkasom, de beszélni akartam vele, hallani a hangját.

- Sherlock!- a hangom egy gyenge sóhajnak hallatszott.

- Mondtam, hogy minden rendben lesz!- sírni kezdtem amint megszólalt.

Hosszú percekig csak csöndben sírtam és hol őt, hol pedig a kinti csillagokat néztem. Nem beszélt, megvárta amíg kiadom magamból, türelmesen várt rám. Simogatta a kezem közben, annyi távol töltött nap után egy álomnak tűnt az egész, végre felébredtem a rémálomból.

- Életben vagy!- néztem a sebére, amit azóta gondosan bekötöttek- Túlélted a lövést!

- Pár centi szerencsén múlott, hogy nem a szívemet lőtte át, ezért életben tudtam maradni. Illetve valaki elég ideig nyomta a sebem a legelején, hogy ne vérezzek ki azonnal.

- Azt sem tudtam mit tegyek, csak cselekedtem, nem emlékszem sokmindenre mi történt a lövés után, a következő emlékem az, hogy itt fekszem. John jól van? És a többiek? Moriartyval mi történt?- bombáztam a kérdéseimmel.

- John és a titkosszolgálat emberei, valamint a Scottland Yard néhány tagja is remekül vannak, nem esett bajuk.

- Ők is ott voltak? Lestrade is?- kérdeztem meglepetten.

- Az elsők közt volt, aki elindult a keresésedre- azt hiszem kaptam az élettől egy nagyobb testvért, aki a világot is tűvé tenné értem.

- És Jim?- tudni akartam mi lett vele.

- James Moriarty meghalt. Egy pontos lövés végzett vele a helyszínen.

- Meghalt? Ki lőtte le?

- Te voltál Elizabeth, egyenesen szíven találtad.

A pisztoly a lábamhoz csúszott, felvettem és lőttem. Homályosan láttam, csak a körvonalai rajzolódtak ki, én mégis szíven lőttem, kiontottam az életét, ezzel végre egy életre vége a hatalmának, Jim Moriarty nincs többé.

- Fogalmam sem volt arról, hogy a golyó, amit felé lőttem egyáltalán eltalálta. Szédültem és már kezdtem elájulni amikor meghúztam a ravaszt. Én..el sem hiszem, hogy megöltem- pislogás nélkül bámultam a plafont.

- Megvédtél engem és saját magadat is, önvédelemből tetted. Azért találtad el a szívét, mert tudtad, hogy hova lőj. Képzett katona vagy, a véredben van a pontosság- halványan elmosolyodott amint ránéztem.