ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 31. [ ᴇᴍʟᴇ́ᴋᴋᴇ́ᴘᴇᴋ ] ⌕

A legtöbb időmet Laurával és Bennel töltöttem a szomszéd lakásban, mentális feltöltődés volt egy apró emberi lénnyel tölteni minden percemet, aki hercegnőként kezelt és figyelmesebb volt, mint a felnőtt férfiak kilencven százaléka. Enyhített a fájdalmamon, legalábbis sikerült elnyomnom magamban és egy kis időre elmenekültem a világ borzalmai elől.

Este, mikor teljesen egyedül maradtam a gondolataimmal és éreztem, hogy a démonaim egyre közelebb kúsznak hozzám, a telefonom megcsörrent és minden addigi sötétség eltűnt. A Nagyi érdeklődött az állapotom felől, majd egy váratlan dolgot közölt, amire nem számítottam.

- Szeretném ha tudnál valamiről, azt hiszem ennek már itt van az ideje. Tízre legyél Mycrfot Holmes házánál, a többit ott megtudod.

- Mycrofthoz? Miért pont oda? Honnan ismered te őt egyáltalán?

- Holnap az összes kérdésedre választ kapsz. Aludj kincsem. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Egyik rejtély után a másikba csöppenek, egyre több a kérdés, de egyikre sem kapok magyarázatot. Nem értem mit akarhat, fogalmam sincs, hogy mi köze van Mycroftnak bármihez is, ami a családomhoz köthető. Kezdem azt érezni, hogy egy párhuzamos univerzumban élek és jelenleg a pokolban égek halálra.

Éjszaka ismét rémálmok gyötörtek. Újra éltem a zuhanás pillanatait, majd megint megjelent ugyanaz a kisfiú és kislány, akikkel korábban is álmodtam már, de ezúttal a kisfiú zuhant le. Beverte a fejét egy sziklába és mozdulatlanul feküdt a patak partján.
Semmit sem értek.

Úgy tettem, ahogy a Nagyi kérte. Tízkor Mycroft háza előtt vártam, a lakásából a nagyimmal együtt sétált ki, ennél váratlanabb látvány még sosem tárult a szemeim elé.
Mycroft átvette tőlem a volánt és egy külvárosi házhoz vitt minket, ami nem messze terült el az Adler-háztól. Amint végigfuttattam a szemeim a házon, emlékfoszlányok jelentek meg a szemeim előtt, de képtelen voltam bármire is normálisan visszaemlékezni, ködös volt minden.
Bizonytalanul léptem át a küszöböt, odabent azonnal szembe találtam magam a ház tulajdonosaival, Mr. és Mrs. Holmessal.
Földbe gyökereztek a lábaim, elsápadtam és el akartam tűnni onnan. Nem voltam kész arra, hogy a szülei elé álljak, méghozzá ilyen váratlanul.

- Örülök, hogy mindketten itt vagytok!- mosolygott Mrs. Holmes- köszönjük Betty, hogy elfogadtad a megívást.

- Az unokámért tettem- sóhajtott gondterhelten a Nagyi.

Mi folyik itt? Tényleg egy párhuzamos univerzumba kerültem?

Leültettek minket a nappali kanapéjára, a szülők velünk szemben, Mycroft oldalt egy fotelben foglalt helyet. Feszült volt a légkör, mindenki csak szemezgetett egymással, úgy tűnt én vagyok az egyetlen akinek fogalma sincs miért vagyunk ott.

- Elnézést, de..mi folyik itt? Miért vagyunk itt? Maguk honnan ismerik egymást?- mutogattam a szülők és a Nagyi közt- Ne haragudjanak, hogy ennyit kérdezek, de egyszerűen nem értek semmit.

Nagyi a kezembe adott egy fényképet, amin egy kisfiúval együtt fotóztak le, négy vagy öt éves lehettem akkor. A fotón szereplő kisfiú alakja hasonlított az álmaimban megjelenő fiúra, teljesen egyformák voltak, így tudtam arcot is társítani hozzá.
A mosolya és a göndör haja ismerős volt, túlságosan is ismerős.

- Mindig tudni akartad miért nem emlékszel a gyermekkorod egy jelentős részére. Volt egy..szörnyű baleseted, ami folytán nagyon sokmindenre nem emlékszel, az elején félő volt, hogy teljes amnéziát okozott nálad- őszintén megleptek Nagyi szavai.