ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 34. [ sᴢöᴠᴇᴛsᴇ́ɢ ] ⌕

Nem akartam felkelni, nem akartam lélegezni, de legfőképp, nem akartam élni azon a napon, amikor a szemem láttára temetik el azt, aki nemrég még a világ minden bodogságát megadta nekem szimplán a jelenlétével.

Tehetetlenül feküdtem, csak hallgattam az ébresztőm hangját, ami már harmadjára próbált kiszedni az ágyból. Csak ezúttal nem a fáradtság tart ott, hanem a mérhetetlen fájdalom amit a mellkasomban éreztem.

Nem álltam készen, de érte meg kellett tennem.
A lábaim alatt sütött a fapadló, sosem éreztem még ennyire hidegnek.

A kabát tökéletesen körül ölelt, azonban most szorosabbra kellett húznom, mint amikor először felpróbáltam. Megint fogytam, az arcomon szemmel láthatóan észrevehető volt, mindenkitől csak az aggódó pillantásokat kapom, de senki sem mond semmit.

A temetőben kevés ember gyűlt össze, szűk család és néhány ember, akik jól ismerték. Mrs. Hudson, Lestrade, Mary és John. Meglepő volt Andersont és Donovant is ott látni. Egy embert viszont sehol sem láttam, aminek utána kell majd járnom.

Két temetésen vagyok túl ahol az elhunytak egy-egy részemet magukkal vitték a sírba, ez volt a harmadik ilyen alkalom. Szépen lassan teljesen elfogyok, nem akarok többé ilyenen részt venni, a következő, amire hajlandó leszek elmenni, a sajátom lesz, még egy ekkora fájdalmat már nem bírok el.
Lestrade és Mrs. Hudson tartottak két oldalról, John és Mary közvetlen mellettünk. Hálás voltam Marynek, hogy ott volt John mellett és átsegítette egy újabb nehéz időszakán.

Folyamatosan a sírtábláját bámultam, nem figyeltem senkire és semmire, az agyam kikapcsolt és egyetlen szót sem fogtam fel abból, amit körülöttem beszéltek.
A temetés végén egyedül maradtam a sírja mellett.

- Nem tudom, mit mondhatnék- suttogtam a sírkő előtt- Köszönöm a kabátot és...Szeretlek. Kérlek vigyázz rám fentről, szükségem lesz rád.

A temető bejáratánál Anna, Irene és a Nagyi vártak rám. Őszintén egyikükkel sem volt kedvem találkozni, de a legkisebb hugom szoros ölelése enyhített ezen az érzésen.

- Megvagy?- simított végig a felkaromon Irene.

- Nem- ráztam a fejem- Ne aggódjatok, összeszedem magam, ígérem.

Megnyugtattam őket, majd magányt kértem amit teljesítettek. A Nagyival egy szót sem váltottam, cseppet sem érdekelt a szánakozó arca, most láthatta igazán a tettei súlyának a következményeit.
A fejemben motoszkáló aprócska gondolat nem hagyott nyugodni, ahelyett, hogy otthon sírtam volna álomba magam, a kórház mögött parkoltam le az autót.

A benti laborban Molly dolgozott egyedül, feszülten koncentrált, észre sem vette, hogy beléptem hozzá. Két erős koppanást mértem az ajtóra, a fiatal nő megrezzent és kishíján elejtette a kezében tartott kémcsövet.

- Miss..Miss Hunter, mi járatban itt?- hebegte zavarában.

- Csak meg akartam nézni mit csinál.

- Tudom, hogy ma volt a temetés. Ha-halaszthattalan munkát kaptam amit be kell fejeznem, később kimegyek leróni a tiszteletem- szokatlan volt a dadogása, az egész viselkedése furcsa volt és cseppet sem szokásos.

Ami jobban feltűnt, hogy egyáltalán nem tűnt szomorúnak, egy pillanatig sem éreztem rajta Sherlock hiányának a súlyát, egy újabb kérdés amire talán sosem kapok választ.

- Elnézést, hogy zavartam, további jó munkát!

Szapora léptékkel hagytam el a lenti labort. Hazáig szidtam magam, amiért elmentem oda, jogom sem volt számon kérni mégis megtettem. Pihennem kellett, legalább tíz évet akartam mozdulatlanul a párnáim közt tölteni, hátha történik egy csoda és valahogy visszatér az élők közé vagy elvisz magával, akkor legalább nem kell többet szenvednem a Földön. Nem kellene foglalkoznom az élet bajaival, nem kellene azon izgulnom, hogy talán sosem kapom vissza a munkám, valamint azon sem, hogy újabb beszélgetésen kell részt vennem aznap délután, amire cseppet sem voltam felkészülve.