ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 28. [ ʙᴇᴇ́ɢᴇᴛᴛ ᴋᴇ́ᴘ ] ⌕

Sherlock mellett sikerült kellően kipihennem magam, amit egyetlen vészjósló telefonhívás tönkre is vágott és az utolsó szabadnapom estéjén már ismét a börtön folyosóin koptattam a bakancsom. A lépteimben is hallani lehett a feszültséget, az ottani rabok is elképedve nézték ahogy halálos tekintettel menetelek előre és bármelyik pillanatban kész lennék embert ölni.

- Nagyon feldúltnak látszik Miss!- szólított meg az egyik rab, akit már ismertem korábbról.

- Mert az is vagyok, lehet fél órán belül cellatársak leszünk- meneteltem tovább.

- Én örülnék neki, de ne csináljon meggondolatlan dolgokat Miss!- egy intéssel jeleztem, hogy minden rendben lesz, majd eltűntem a következő folyosón.

Feltéptem az ideiglenes irodám ajtaját, Tom odabent várt, az asztalnál ült, a fejét a kezeivel támasztotta és lefelé bámult. Szigorú tekintettel nézett fel rám, tudtam, hogy mérhetetlenül dühös és képes lenne miszlikre szedni azt, aki felidegesítette.

- Hol van most?- kérdeztem.

- A saját helyén, én nem megyek veled, különben nem engednek ki innen szabad lábon- hallottam ahogy beszéd közben szinte csikorognak a fogai, annyira összeszorítja az állkapcsát.

Mérges volt, nincs szó arra mennyire, egyszer láttam ilyennek élete során. Nehéz kihozni a sodrából, az esetek többségében higgadt és józan ésszel képes gondolkodni. Egy embernek mégis sikerült átlépnie a határt. Liam Russelnek.

- Lehet engem sem fognak ha meglátom- elhagytam a helységet és tovább mentem a másik csapat irodájáig.

Itt még határozottabban és erőszakosabban nyitottam ajtót, csikorogtak a tartó zsanérok, a kilincs nekivágódott a falnak, annyira, hogy egy kis darab ki is esett onnan.
Liam épp jól szórakozott két másik férfi társaságában. Mindhárman fal fehérek lettek amint megjelentem. Ki sem kellett nyitnom a szám, a két fickó szélsebesen elhagyták a szobát, Liam nagyot nyelt és újra vörösödni kezdett, a szíve tízezrével kalapált, nem számított arra, hogy megjelenek itt este tízkor, de azzal sem számolt mennyire szívemen viselem a csapatom összes tagjának a sorsát és hogyha bántani mer bárkit is, akkor automatikusan engem is bánt, azt pedig senkinek sem hagyom, hogy szóban abuzálja bármelyiküket. Előtört belőlem a védelmező anyatigris, amit a beszélgetésünk végén nagyon meg fog bánni, hogy előhozta, talán még azt is megbánja, hogy megszületett. Nagyon remélem, hogy így lesz.

- Te mégis ki a fasznak képzeled magad? Áruld el most azonnal! Milyen istenverte istennek képzeled magad? Azt hiszed bárki felett állsz ezen a helyen?- még számomra is ismeretlen hangszínnel kiabáltam vele- Felvilágosítalak, kurvára nem állsz senki felett! Mert egy nyomorult senki vagy, aki a munkáját sem képes normálisan elvégezni és összeszedetten egy pillanatig is gondolkodni! Hogy jössz te ahhoz, hogy az én embereimet utasítgasd, aztán szavakkal dorgáld őket, mert nem teljesítik a parancsodat, amit NEM kötelesek megtenni, mert sem én sem a helyettes nem adtunk rá engedélyt. Ha nem vagyok itt, a helyettesem a főnök, ő osztja ki a feladatokat, a tiéd egy pillanatig sem írja felül. Komolyan mit hiszel hol vagy? A játszótéren? Vagy az óvodában? Ez egy munkahely baszki! Egy felelősségteljes munka, amit precízen kell elvégezni, különben baszhatjuk és egy életen át dekkolhatunk itt!

Sosem látott még ilyennek, az utolsó találkozásunkkor megközelítettem ezt az állapotot, de akkoriban a fájdalom és a könnyeim miatt képtelen voltam mindent a fejéhez vágni, azt hiszem most jött el az ideje, hogy bepótoljam. Nem éreztem fájdalmat, nem akartam sírni, szín tiszta gyűlölet forrt bennem azért, amit tett.