ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 20. [ ᴄsᴀʟᴀ́ᴅɪ ᴋᴀʀᴀ́ᴄsᴏɴʏ ] ⌕

Egyszer sem válaszoltam Mycroft megkereséseire, Tom továbbította a velem kapcsolatos fejleményeket. Hazudnék, ha azt mondanám nem viseltek meg a repülőn történtek, a rám helyezett bomba a rémálmaimban is visszatért.

A régi Adler- házban töltöttem el az időmet, felkészítettem a hugom és a nagyi érkezésére.
Be kellett pótolnunk egy elmaradt családi karácsonyt.
A frissen vágott fa a nappaliban zöldellt isteni fenyőillatot hagyva az egész lakásban. Az apró dekorok, a régi fényképek olyan nosztalgikus élményt nyújtottak, amilyet már régen éreztem.
Az egykori családi házunk ismét megtelt egy csöppnyi élettel, miközben a nappali kanapéján ültem és a kezemben tartott régi babámat forgattam, úgy éreztem a szüleim is visszaköltöztek a lakás falai közé. Vagy talán soha el sem mentek onnan, egész végig ránk vártak.

Felidéztem az évtizedekkel ezelőtti karácsonyokat, anya isteni ízű sütijeinek illata, apa hangos nevetése ami minden egyes alkalommal visszhangzott az egész lakásban. Ha behunytam a szemem láttam és éreztem mindent, ami egykor a biztos otthont jelentette számomra.

Hosszú ideje nem ugyanolyan ez az ünnep, mint egykor volt. Az öcsém eltűnése utáni időszak csak méginkább rontott az egész helyzeten. Nem volt nevetés vagy öröm, az ünnepek is szürkébbek lettek a szüleim és a testvérem nélkül. Mindkét hugom arcáról eltűnt a gyermeki vidámság, a szívem szakadt meg értük. Anna sosem ismerhette anyáékat, neki még az a kevés öröm sem juthatott ami nekünk hármunknak, őt féltettem a legjobban mindnyájuk közül.
A legfájdalmasabb felismerés akkor ért, amikor először néztem igazán tükörbe.
Miután próbáltam az életüket jobbá tenni, ápolni a lelküket és felnevelni abban a szeretetben amit a szüleimtől kaptam, magamról teljesen megfeledkeztem.
Elfelejtettem hogy néz ki az arcom, amikor mosolygok. Elfelejtettem azt is, hogyan kell igazán örülni valaminek az életben, hogy kell élvezni az életet.
A tanulásra és a munkára koncentráltam, hogy minél jobb legyek, hogy feljebb jussak a ranglétrán és véghez vihessem a tervemet, amivel kideríthetem mely kormánytagok felelősek a szüleim és még jónéhány ember életéért. Öt ember kilétét kell megtudnom, ebből kettőnek már biztosan tudom a nevét, addig nem nyugodhatok, amíg nincs meg az összes felelős.

Titokban szállítottam Irenet a házhoz, miután a Nagyiék beköltöztek. Teljes inkognítóban kellett végigfurikáznom a külvárosban, hogy egyetlen rendőr se ismerje fel. Halottnak hiszik a külföldön történtek után, Mycroft hónapokkal ezelőtt tájékoztatott az esetről, arról az incidensről ahol én is jelen voltam, hogy megmentsen a testvérem életét néhány férfi karmai közül.

A lakásba érve halk karácsonyi zene szólt a lenti rádióból, anya kedvenc albuma. Ismerős illatok lengték be a ház minden szegletét. Követtük a kellemes dúdolászást, ami a konyháig vezetett minket, a nagyi sürgött-forgott a sütő és a konyhapult között.

- Lánykáim!- üdvözölt miután megfordult és észrevette a jelenlétünket, majd azonnal Irene nyakába borult és egy puszit nyomott az arcára.

Csendben hallgattam a beszélgetésüket, a Nagyi alig bírta ki, hogy ne meséljen el mindent egyetlen percben a testvéremnek, közben egy pillanatra sem engedte el a kezeit, annyira hiányzott neki az unokája. Hosszú ideje nem találkoztak már.

Amint Irene kiszabadult a mama szorításából az emeletre siettünk, ahol a régi szobája zárt ajtaja mögött a legkisebbik testvérünk pakolt.

- Gyere Nagyi!- válaszolt bentről miután kopogtattam az ajtón.

- Azért még nem vagyunk ilyen öregek, Anna Adler!- ismerős hangomra felkapta a fejét.

A kezében tartott ruhadarab a földre esett a meglepettségtől. Sikítva rohant felénk, majd egyszerre ugrott mindkettőnk nyakába.
Erős szorítása az összes levegőt kinyomta belőlünk.
Alig győzte szavakkal a hálálkodás, amiért ugyanakkor, egy időben láthat minket és végre hosszú idő után együtt tölthetjük a szabadidőnket.