ᴀ ɴʏᴏᴍᴏᴢᴏ́ ᴇ́s ᴀ ᴛɪᴛᴋᴏsᴜ̈ɢʏɴᴏ̈ᴋ | sʜᴇʀʟᴏᴄᴋ ʜᴏʟᴍᴇs ғғ. | /ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ/

⌕ 35. [ ғᴇ́ʟ ɢʏőᴢᴇʟᴇᴍ ] ⌕

Minden napom a vizsgálatra való felkészülésből állt. Odett segített, hogy felálljak a padlóról, ahogy a testvéreim, Mary, John, Tom és a családja, valamint Mycroft is a segítségemre volt ebben az időszakban.
Napközben a lelki állapotom rendezésével voltam elfoglalva, míg éjszakánként tökéletesítettem a tervet.

A két hugomat és az öcsémet egyelőre kihagytam ebből, még ha tudtam is, hogy Irene azonnal a segítségemre sietne, nem kockáztathattam.
Kiszámíthatatlanok ezek az emberek, sosem tudhatom mikor folyamodnak újabb merénylethez, a családom többi tagját nem veszíthetem el miattuk.

Egy szabad hétvégénken Irenet és Annat kocsikázni vittem azzal az ürüggyel, hogy időt szeretnék tölteni velük, hogy kicsit kikapcsoljak a rengeteg felkészülés közepette, mindketten azonnal igent mondtak.
Amint elhagytam a külvárost kérdésekkel bombáztak, de nem válaszoltam, még akkor sem, amikor a testvérünk háza előtt leparkoltam és kiszálltam az autóból. Csendben követtek, mindkettejük arcáról visított a kíváncsiság mit tervezek.

Diana mosolyogva nyitott ajtót, miután megölelt értetlenül néztek össze a lányok mögöttem.

- Lányok, ő itt Diana Grace-Adler- mutattam a mellettem állóra.

- Valami eltitkolt rokonunk vagy?- kérdezte Irene enyhe gyanakvással.

- Valami olyasmi- nevetett zavarában Diana.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy tudjatok valamiről, ami egy ideje már folyik a háttérben- azokat az arcokat sosem fogom elfelejteni, amiket a hugaim vágtak- Diana karácsony környékén keresett fel, hogy szeretne segítséget nyújtani egy régi családi problémánkkal kapcsolatban. Néhány hete jártam itt először, hogy megbizonyosodjak arról, igazat mond. Találkoztam valakivel, akit már ti is nagyon szeretnétek látni, tudom, hogy legbelül haragszotok, de arra kérlek titeket adjatok neki egy esélyt.

Előre engedtem a két hugomat, akik bizonytalanul követték Dianat a nappaliba.
Az ajtóban mindketten megtorpantak, láttam az arcukon, hogy teljesen megfagyott bennük a vér.

Scott a nappali közepén állt és rájuk várt, borzasztóan izgult, hogy újra látja a hugainkat. Annat utoljára három évesen látta a szemei rögtön rajta állapodtak meg először, biztos voltam benne, hogy hirtelen fel sem ismerte, rengeteget változott azóta.

Szótlanul bámulták egymást, egyikük sem merte megtenni az első lépést.
Megfogtam a lányok vállait, hogy bíztassam őket, tudtam, hogy szükségük van rám.

Anna adta meg magát elsőként. Zokogva rohant a bátyja karjaiba. Scott köré fonta magát és olyan erősen szorította ahogy csak bírta.

- Hogy megnőttél Tökmag!- csókolt Anna hosszú tincsei közé.

Irene továbbra is mozdulatlan maradt.
Megpróbált hátrálni, de nem hagytam neki. Megszorítottam a kezét és bíztattam, hogy adjon esélyt ennek.

- Jogod van kiakadni, ha akarod kiabálhatsz is vele, ami jól esik. Nyugodtan add ki, de nézd a másik oldalát. Újra itt van, velünk szeretne lenni és megbánt mindent, amit tett. Én megbocsájtottam neki, neked is menni fog.

Irene elég bátorságot merített a szavaimból és elindult a testvérei felé.
Anna hátrált néhány lépést és teret adott a nővérének.
Három lépés távolságra álltak egymástól. Irene szúrós tekintettel mérte végig, Scott egy pillanatra segélykérően pillantott rám, egyetlen bólintással jeleztem, hogy minden rendben lesz.
Mielőtt bárki bármit is reagálhatott volna, a hugom meglendítette a karját és pofon vágta a bátyját. Diana és Anna látványosan meglepődtek, engem is váratlanul ért a dolog, de valahol megértettem Irene reakcióját, közel álltak egymáshoz mielőtt Scott eltűnt. Amíg én távol voltam az iskola miatt ők ketten tartották egymásban a lelket, jobban ismerték a másikat, mint én bármelyiküket akkoriban.
Scott alig eszmélt fel a pofonból, Irene magához ölelte és mellkasához bújt.
Többé már nem fájt az az erőteljes pofon, az öcsém szíve azonnal meglágyult, hogy végre az utolsó testvérét is a karjai közt tudhatja.